Képviselőházi napló, 1939. V. kötet • 1940. február 27. - 1940. május 21.
Ülésnapok - 1939-101
360 Az országgyűlés képviselőházának löl. nunk kellett a mostani reformjavaslatban is. Az árvízzel kapcsolatosan szemtanúi lehettünk mindnyájan annak, hogy a vályogházak építése árvízveszélyes vidéken tényleg 'káros. Meg kell gondolni a kormánynak azt, nem lenne-e célszerű ilyen veszélyes helyeken legalább annak elrendelése, hogy ezeknek a vályogházaknak alapjai és lábazatfalai 50—60 centiméter magasságig kőből és téglából épüljenek. Végignéztem ugyanis a Sajó és a Boldva völgyének árterületét e hó elején és az árvíz kártételeit vizsgálva, megfigyeltem a vályogházak helyzetét. Ha a vályogház 30—40^—50 centiméter magasságig víz alá került, a víz feloldotta annak alsó, vályogból vagy vert falból épült részét. A fedélszék terhét nem bírva el, a ház összeomlott. Egyedül Borsod megyében 375 ház esett így áldozatul, és szemmel látható volt mindenütt, minden helyszíni szemlénél az, hogy ezek a súlyos kártételek ott jelentkeztek, ahol alacsony, vízveszélynek gyakran kitett falurészben építkeztek és úgy az alapokat, mint a lábazatfalakat vertfalból vagy vályogból építették. Természetesen amikor az árvíz elöntötte azokat, akkor a fennmaradásukhoz többé semmi remény sem maradt. A házadó kivetésénél teljesen . érvényesül a családvédelmi gondolat, -ezt még ellenzéki képviselőtársaim is elismerték. Matolcsy képviselőtársam kifogásolta ezt az intézkedést azon a címen, hogy adópolitikával a családvédelmi gondolat propagálása nem lehetséges, adópolitikával az egykerendszer megszüntetése reménytelen. Bizonyos fokig igaza is van. Az adópolitika csak egy eszköz, amely előse gíti néhány százalékig ennek a kérdésnek megoldását, az adópolitikától ennek a kérdésnek százszázalékos megoldását remélni nem is lehet, ezt nem is várhatjuk. Ennek egyedüli helyes megoldása az egészséges földreform és az ezzel kapcsolatos népkeveredés elősegítése. különösen olyan helyeken, ahol — mint például az ormányságban — a magyarság legtisztább turáni fajtájú népénél bizonyos fajkifáradás jelenségei mutatkoznak, ahol ennek a fajkif áradásnak egyenes következménye az egyke és a népszaporodás elmaradása, a falvak kihalása, amelyen, igaz, tényleg a pénzügyminiszter úr adópolitikával nem tud segíteni, népkeveredéssel, földreformmal azonban ezeken a bajokon segíteni leihet. Negyedik tétele az egyenesadóról szóló törvényjavaslatnak a kereseti adó. Itt egyes hozzászóló képviselőtársaim fogalomzavart hoztak a vitába az általános kereseti adó és az alkalmazotti kereseti adó összetévesztésével. Általános kereseti adót fizet minden szabad pályán lévő ember, alkalmazotti kereseti adót pedig fizet mindenki, aki alkalmazásban, akár fixfizetésű alkalmazásban, akár napszámbérben, akár szakmánymunkában, dolgozik és — amint Peyer képviselőtársam előadta — 80 pengőnél nagyobb havi jövedelemmel rendelkezik. Ez a kereseti adó országunk összes lakosságának csak 5'6%-át érinti. A legnagyobb mértékben vesz részt benne a kisipar, és as« általános kereseti adóban a kisipar és a kereskedelem. A kisiparra vonatkozólag fel akarom hívni a pénzügyminiszter úr figyelmét arra. hogy kisiparunk meglehetősen súlyos helyzetben van. Kerületem ipari természetű kerület. Alaposan betekintettem ebbe a kérdésbe _ és megdöbbenve számoltam össze kisiparosaink jövedelmét és arra a megállapításra kellett ülése 194-Ô április 25-én, csütörtökön. jutnom, hogy kisiparosaink 80%-a az 1000 pengő évi jövedelmen aluli adó jövedelemmel rendelkezik. Ebből a jövedelemből kell tartania segédet, tanoncot és főként ebből a jövedelembői kell fizetnie a nagyon súlyos Oti.terheket. Ez az a kérdés, amelyben majd kormányunk segítségét fogom kérni a kisiparosság érdekében. A tanonc legtöbbször 14, újabban 16 éves korában lép szolgálatba, a polgári iskola négy osztályának elvégzése után, a tanoncok és segédek, tehát majdnem kivétel nélkül olyan egészséges fiatalemberek, akiknek betegség és baleset elleni biztosításánál az Oti.nak engedményekkel kellene a kisiparosság felsegítéséhez hozzájárulnia. Az az Üti.-járulék, amelyet a kis iparos fizet tanonca vagy segédje után, messze felülmúlja azt a bizonyos adótételt, amelyet a pénzügyminiszter úr a kisiparosok vonatkozásában a községek lakossági számaránya szerint állapított meg. Az ellenzéki hozzászólásokkal ellentétben én igenis helyesnek tartom az adónak a községek létszáma szerint való megállapítását, mert minél nagyobb községben dolgozik a kisiparos, annál több munkalehetősége van, (Szöllősi Jenő: Annál nagyobb a létszámuk!) annál több vevőt tud szerezni, annál több foglalkoztatáshoz és munkatöbblethez tud hozzájutni. Nagy különbség egy 500 vagy egy 5000 lakosú községben lenni kisiparosnak. (Szöllősi Jenő: Az egyikben egy van, a másikban tíz!) A kerületem kisiparos testületeivel folytatott megbeszélések alapján is konstatálnom kell, hogy a pénzügyminiszter úr által megszabott adótételek lényegesen — átlag 30%-kal —- kisebbek az ezek által a kisiparosok áltai eddig fizetett kereseti adótételeknél. Ez a 30% csak átlag, ez, a tétel a 26 és a 34—35%\ között mozog. A kereskedelemben már más a helyzet. Kereskedelmünk 1910 óta rohamos létszámszaporodást ért el. Ha Összehasonlítjuk kereskedelmünk létszámát népességünk összlétszámával, egészen különös számokra jutunk. A kereskedelem a kereseti adóban, amelynek öszszege körülbelül 22 millió pengő, 34%-kai vesz neszt. Ezzel szemben például a fixfizetésű alkalmazottak kereseti és különadója körülbelül 35 millió pengőt tesz ki. Itt tehát valami hibának kell lennie s én ezt a hibát szeretném kissé megvilágítani. Kereskedelmünk létszáma 1900-tól 1930-ig a következőképpen alakult: 1910-ben NagyMagyarország 18,200.000 főnyi lakosára 81.000 kereskedelemmel foglalkozó egyén jutott. 1930-ban 86 millió lakosra már 176.000 kereskedelemmel foglalkozó egyén jut, vagyis amíg 1910-ben a lakosság 044%-át alkották a kereskedők, beleértve az ügynököket és a segédeket is, addig 1930-ban már a lakosság 2%-át teszik ki. Belgiumban a lakosság 6'7%-a foglalkozik kereskedelemmel, itt azonban tekintetbe keli vennünk azt az óriási gyarmatbirodalmat, amellyel Belgium rendelkezik és tengeri kereskedelmének szédületes arányait. Nálunk tehát az 3930. évi statisztika szerint — természetesen csak ez áll rendelkezéseimre — 8'6 millió lakosra 176.000 főnyi kereskedő jut, vagyis a lakosság 2%-a kereskedő, ami bizonyos fokig a helyzettel indokolható és amit örvendetesnek kellene tartanunk. Természetesen ilyen arányú létszámemelkedés mutatható ki a városokban is, mert például Debrecenben 1914-ben csak 180 kereskedő volt, 1928-ban pedig 600-ra emelkedett fel a számuk.
