Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-66

38 Az országgyűlés képviselőházának 66. ülése 1939 december 13-án, szerdán. szetes is. A »több szem többet lát« elve itt igazán megvalósul. Itt igazán ott vannak a társadalom minden rétegéből való egyedek, azért, hogy a maguk tapasztalatait felajánljak, hogy segítsék a közigazgatás embereit azokban a vaVban roppant nehéz feladatokban, amelyeket ma meg -'.ell old'-uiiok. Az önkormányzaton keresztül a tisztviselői kar állandó összeköttetést tarthat fenn az élettel azokon a területeken, azokon a vidékeken, ahol a közigazgatás értékeli az autonómiák részvételét és nem akarja azt formalizmussá süllyeszteni. Ezeken a vidékeken — mondom -— van a legkiválóbb közigazgatás. Vannak, >akik elismerik az autonómiák értékét és érdemeit történelmi viszonylatban. Amikor a nemzeti ellenállás koráról van szó, akkor nem hall az ember mást, csak azt, hogy az autonómiák milyen bástyái, milyen várai voltak a nemzeti gondolatnak és az alkotmánynak. Elismerik ezt a múltra vonatkozóan sokan olyanok, akik a jelenre vonatkozóan nem hajlandók elismerni, hanem az egész területen az államosítást, az állami bürokratizmust akarják végig vinni a maga rideg formájában. . En azt állítom, —• és azt hiszem, ezzel az állításommal nem vagyok egyedül — hogy az autonómiáknak, a vármegyéknek és a törvényhatósági városoknak ma is megvan a felada• tuk a magyar függetlenség és az alkotmány védelme terén. (Keibel Mihály: Ugy van!) Megint csak Andrássy Gyulára hivatkozom (olvassa): »Az összefüggés a szabadság és az autonómia, az alkotmány és az önkormányzatok között« — mondja — »kézzelfogható. Szabad csak az a nép lehet, amely élni tud a szabadsággal, az a nép, amelynek megvan a kellő higgadtsága, politikai gyakorlata, hogy azt a fegyvert, amelyet kézbe kap, ne önmaga ellen fordítsa, hanem helyesen használja«. Ezt a politikai gyakorlatot, ezt a higgadtságot, a dolgoknak ezt a tárgyilagos megítélését pedig nem lehet megtanulni sem újságcikkekből, sem népgyűlések szónoklataiból, hanem egyesegyedül az autonómia munkájában való részvétellel lehet igazán tökéletesen megtanulni. Ott a községházán, megyeházán és városházán, amikor felelősséggel hozzá kell szólni a dolgohoz, amikor az egyénnek le kell adnia a szavazatát, amikor vállalnia kell polgártársai előtt a felelősséget a tisztviselőkkel együtt azokért a dolgokért, amelyeket ő megszavazott, akkor kifejlődik benne bizonyos tárgyilagosság, bizonyos kritikai érzék abban az irányban, hogy a szép szavakból kihámozza a valóságot. Az önkormányzatban felnevelődött nép — és ezt bátran merem mondani — sohasem lesz tartósan túlzások és utópiák rabjává. Az önkormányzat az alkotmánynak ma is egyik bástyája. Az az ember, aki megszokta, hogy beleszólhasson saját falujában, városában, megyéjében a dolgok intézésébe, országos viszonylatban sem fogja sohasem tűrni, hogy róla nélküle határozzanak. (Ügy van! balfelől.) T. Ház! En elvi szempontból nem helyeslek semmiféle olyan intézkedést, amely az autonómiák sérelmével jár. Elvi szempontból — mondom — nem helyeselném ennek a törvényjavaslatnak megszavazását sem. Az autonómiák életében való részvételre az egyetlen mód a nép számára, hogy bizonyos időközökben szavazhasson arról, hogy kik képviseljék őt az autonómia életében. Olyan intézkedést tehát, amely ettől a jogtól megfosztja őt, vagy ezt a jogát későbbi időre elhalasztja, nem tudnék komoly ok nélkül megszavazni. De helytelen lenne ez a halasztás — elvi szempontból mondom -— azért is, mert minél nagyobb mértékben és minél előbb helyet kellene ma biztosítani az autonómiák életében az ifjúságnak, a munkásságnak és a parasztságnak. Miért mondom azt, hogy különösen ma? Azért, mert ilyen nehéz időkben megítélésem szerint az ország életét, az ország jövőjéért való felelősséget a nép minél szélesebb rétegeire kell ráhelyezni, ennek pedig egy módja van: hogy az ifjúságból, a parasztságból, a munkásságból minél többen beülhessenek az autonómiákba és ott vállalniuk kelljen a felelősséget, mert akkor sokkal inkább vállalják azokat az áldozatokat is, amelyeket lehetséges, hogy vállalnia kell az egész országnak. Ezt a célt, _ amelyet itt említettem, némiképpen szolgálja a zsidótörvény végrehajtása. Tudjuk azt, hogy az autonómiák életében azr elmúlt évtizedekben a zsidóság számarányánál sokkal nagyolbb szerepet játszott. Voltak- törvényhatóságaink, ahol a bizottsági tagoknak' 25—30, sőt 35%-a a zsidóság soraiból került ki. A zsidótörvény végrehajtása ezt a helyzetet megszünteti, és ennek következtében friss keresztény elemek kerülnek be az autonómiák éle-itébe. Mindezeknek az elvi szempontoknak ellenére a törvényjavaslatot mégis megszavazom. Elismerem a törvényjavaslat indokolásának helyességét, hogy nem lenne okos, nem lemre célszerű dolog a csonkaországban most megújítani a törvényhatóságokat, a hazatért területeken pedig bizonyos idő multán. Ezt a rövid időt igazán érdemes kivárni, érdemes a választásokat elhalasztani, hogy együttesen lehessen az egész országban megújítani a törvényhatóságokat.Megszavazom és elfogadom azonban ezt a javaslatot azért is, mert a belügyminiszter úrnak a belügyi tárca költségvetésének tárgyalását bezáró beszédéből örömmel hallottam, hogy meg akarja szüntetni azt a túlzott gyámkodást, amely az utóbbi évtizedekben az autonómiákkal kapcsolatban kifejlődött. Örömmel hallottam szavaiSból, hogy nem ellensége,' hanem kifejezetten barátja az autonómiáknak» hogy ezeknek működését nem gáncsolni, hanem segíteni akarja. Örömmel tapasztaltam, hogy megszűnőfélben van az az önkormányzatellenes irányzat, amely a autonómiákban, azoknak életében csak r a rosszat, a hibákat látta meg, azokat nagyította fel és nem vette észre azt, hogy a magyar autonómiák, a törvényhatóságok, a vármegyék és a városok,— különösen a városok —• az utóbbi esztendőkben a háború óta különösen szociális térén olyan alkotásokkal gyarapították saját erejükből a magyar életet, .amelyért nem gáncsoskodáist, hanöm csak elismerést érdemelnek. (Reibe! Mihály: Ügy is van!) De megszavazom ezt a törvényjavaslatot főként azért, mert meggyőződésem szerint ma kerülni kell minden olyan alkalmat, amely az országban belül, ha kevéssé is, de nyugtalánságot kelt, kerülni kell minden^ olyan alkalmat és lehetőséget, amely kifelé azt a látszatot kelti, hogy ez az ország nem áll nyugodtan, egységesen, készen a holnap vagy holnapután már elkövetkezhető feladatokra. Hogy erre mennyire kell vigyázni, csak egy példát akarok említeni. Valamennyien nagy lelkesedéssel hallottuk a magyar külügyminiszter erélyes szavait az egyik szomszédos állammal kapcsolatban. Valamivel később a miniszterelnök úr ugyanazt mondta, csak a maga stí-