Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-81

Az országgyűlés képviselőházának 81. láthatjuk azt, hogy ezek a munkászavargások kisebb részben izgatásból, de nagyobb részben mindig valami jogos alapból indultak el. Ha az ember kibogozza ezeknek historikumát és belelát az aktákba, akkor szomorúan látja, hogy nálunk a múltban a munkáskérdés jórészben rendészeti kérdés volt, nem szociálpolitika, mint amilyet most a jelenlegi földmívelésügyi miniszter úr egymásután idehozandó törvényjavaslataival meg akar valósítani. Érdekes és értékes eleme ez a nép a magyar fajnak először is azért, mert ezek az alföldi munkások mind tiszta magyarok, (Ügy van! jobbfelől.) másodszor azért, mert ezek szaporák, a fajfenntartás szempontjából kiválóan nagy értéket képviselnek, harmadszor pedig azért, mert nagyon sok kiváló ember vain köztük. Ismertem egy földmunkást Csongrádról, aki nem egyszer volt az akkori földmívelésügyi miniszter úr előtt is, amikor szakkérdésben véleményt kellett mondani. Higgadtságát és nyugodtságát mindemkor megcsodálták mindazok akiknek alkalmuk volt vele beszélni. Nagy értékek vannak ebben a nép rétegben s ezeket a magunk fajtájának jövendője szempontjából is megfelelő támogatásban kell részesítenünk, hogy minden értéket ki tudjanak magukból termelni. (Kovarcz Emil: Menynyi érték kallódik el!) T. Ház! A mezőgazdasági munkások legelső munkatársai a gazdának, a birtokosnak. Nem fogható az ő munkájukhoz sem á gépeknek, sem másnak a munkája, mert az a munkás, aki a technikai munkán felül az eszével is ott van a munka végzésénél, nagy erő és nagy érték a föld megmunkálásában és nagy érték annak a birtokosnak a szempontjából, akivel együtt munkatársként dolgozik. (Ügy van!) T. Ház! Eszembe jut Vadnay Andor, a híres munkásbarát csongrádi főispán, aki gyönyörű könyvében — »A Tiszamellékéről« — megírta a csongrádi munkások sorsát és helyzetét. Megható, hogy negyven esztendővel ezelőtt ez az ember milyen világosan látta ennek a munkásságnak a helyzetét és milyen világosan körvonalazta már abban az időben a jövendő teendőket is. De hivatkozom egy másik főispánra is, Szabó Sándorra, aki szintén Csongrádon volt főispán. Ö abban lelte örömét, hogy vasárnap délutánonként elment a munkáskörökbe ér előadásokat tartott a munkásoknak. Meg is volt mind a kettőnek az eredménye abban az időben. (Wirth Károly: Borbély-Maczky megteszi-e?) Az utóbbi évek nehéz gazdasági és munkásügyi viszonyai arra bírták a munkásságot, hogy a falvakat, a mezőgazdasági munkát otthagyva, a városokban igyekezzenek elhelyezkedni. Sajnos, olyan hatalmas városbaözönlés folyik ebben az országban, hogy ha az ember ezt a számok világánál meglátja, egészen elszörnyülködik. Az 1930- évi népszámlálás szerint 126.000 munkás vándorolt el a Dunántúlról tíz esztendő alatt, 45.000 ment el az északi részről és 94.000 az Alföldiről. Ezek nagy része Budapest felé vándorolt. Egyedül Budapestre 75.000 munkás jött ebben a tíz esz

T tendőben és érdekes, hogy az 1930. évi népszámlálás alkalmával Budapesten 78.000 munkanélkülit írtak össze. Budapest lakossága a legutóbbi négy esztendő alatt 55.000 lélekkel szaporodott. Ebből csak 1634 főnyi a születések útján történt szaporodás, tehát 53.000 a bevándorló. Ha ezt a négy évre vonatkozó adatot 10 évre vetítjük ülése 1940 február 9-én, pénteken. 471 át, akkor azt látjuk, hogy ebben az arányban 100.000 embernél több vándorolt volna be elméletileg ez alatt a tíz esztendő alatt Budapestre. 1930-tol 1940-ig 152.000-rel szaporodott Budapest lakossága. Ebből csak 5% esik a természetes szaporodásra, a többi mind bevándorlás útján történt szaporodás. Ha mármost azt nézzük, hogy a 2000 lakoson aluli községekben, amelyek mind mezőgazdasági jellegű községek, a lélekszám szerinti szaporodás 1920-tól 1930-ig 647.000 löt tett ki s ennek körülbelül a fele ment el ebben az időben a falvakból, akkor szomorúan kell megállanunk emellett az óriási vándorlás mellett, amely a vidékről a fővárosba, a nagyobb városokban és főleg a gyáripari központok felé irányult. Arra kell törekednünk, hogy a becsületes magyar munkás a jövőben _ sohase lehessen sem alanya, sem tárgya az izgatásoknak. Ki kell emelnünk őket abból a keretből, amelyben mindenféle izgatási módszerekkel lehet Őket sokszor a maguk jobb meggyőződése ellenére nemzetellenes propagandával megfertőzni. Nem szabad engednünk és nem szabad tétlenül néznünk azt sem, hogy ez az elvándorlás a falvakból ilyen nagy mérveket öltsön. Budapest nem tudja elhelyezni ezeket az embereket, nem tud nekik munkát adni s ezért itt lesznek osak igazán proletárokká, itt kerülnek olyan nyomorúságos helyzetbe, hogy az ember szíve megesik rajtuk, amikor látja őket. A mezőgazdaság szívesen fizet bármilyen nagy munkabért abban az esetben, ha olyan rentábilis a, termelés, hogy ezt a munkabért a mezőgazdaság elbírja. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) Meg kell állapítani, hogy az utóbbi évek alatt kétségkívül bizonyos javulás észlelhető a mezőgazdasági termelésben, a búsa, a cukorrépa, a dohány, az olajosmagvak, a takarmány félék, stb. ára emelkedett, úgyhogy mindjobban és jobban lehetővé válik, hogy a munkaadók a mezőgazdasági munkásakat jobban tudják fizetni, ahogy erre az utóbbi időben példa is volt. Azt is meg kell azonban állapítani, hogy az utóbbi években a mezőgazdasági munkások elől tölbb munkaalkalom kiesett; kiesett például szőlővidékeken a földfordítás, amely akkor volt szükséges, amikor szőlőt ültettek vagy pedig gyümölcsösöket telepítettek. A szőlőtelepítési tilalom folytán ma csak felújtás lehetiséges és új területeken csak csemegeszőlőt lehet telepíteni, tehát az a nagymértékű szőlőtelepítés, amely ősszel és koratavasszal a homoki szőlővidékeken sok embeimek adott kenyeret, ez a munkaalkalom most megszűnt. Nagyon érdekes megállapítani az 1939. évi statisztika alapján, hogy például az Alföldön, ahol a legnagyobb mértékben van összezsúfolva a mezőgazdasági munkásság, van a legkevesebb gyáripari alkalom arra, hogy a munkások kenyeret tudjanak keresni. A Dunántúlon 1939-ben 922 gyáripari telep volt üzemben, az Alföldön, Budapesttel és környékével együtt, 2806. Ha levonjuk ebből Budapestet és Budapest környékét, akkor csak 736 gyáripari telep marad, az Alföldön tehát kevesebb, mint a Dunántúlon, holott az utóbbiaknál sokkal nagyobb területű. Ha a munkások számát nézzük, ugyanez a helyzet. De nézzük a kifizetett munkabérek összegét. A Dunántúlon kifizettek munkabérre 48"5 millió pengőt, az Alföldön pedig — Budapestet és környékét figyelmen kívül hagyva — kifizettek 20 millió pengőt, a nagy Alföldön te-