Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-78

37Ó Az országgyűlés képviselőházának Kérem válaszom tudomásul vételét. (Élénk helyeslés és taps a jobb- és baloldalon s a középen.) Elnök: Felteszem a kérdést, méltóztatnak-e a választ tudomásul venni? (Igen!) A Ház a választ tudomásul veszi. (Meskó Zoltán: Más kérdés nincs? Ügy látszik, magyar ügy nincs! Fogadatlan prókátor! — Zaj.) Következik Forster György képviselő úr interpellációja a vallás- és közoktatásügyi, a belügy- és a pénzügyminiszter urakhoz. ilérem a jegyző urat szíveskedjék az interpelláció szövegét letol vásni. Spák Iván jegyző (olvassa): »Interpelláció a vallás- és közoktatásügyi, a belügy- és a pénzügyminiszter urakhoz: Van-e tudomása a miniszter uraknak arról a sok, nagy és jogos panaszról, amely a párbérfizetés mai renüszere mellett fennáll? Tudják-e, hogy milyen visszásságok, milyen különféle kivetési és behajtási módszerek állanak fent ma és hogy milyen sok súrlódást és nyugtalanságot okoz ez a falun? Hajlandó-e a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr a 49.765/1924. sz. körirat, illetve a belügyminiszter úr a 129.283/1924. és 105.283/1925. sz. rendeletek alapján elrendelt ideiglenes rendezést véglegesen és törvényesen rendezni? — Förster György s. k.« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. Forster György: T. Ház! A falu társadalmának egy mérhetetlen nagy panaszát teszem szóvá akkor, amikor a párbérszolgáltatás miatt, illetőleg a párbérszolgáltatás mai rendszere ügyében interpellálom meg a vallás- és közoktatásügyi, a belügy- és pénzügyminiszter urakat. Elöljáróban legyen szabad megemlítenem azt, hogy csak katolikus szempontból foglalkozom a kérdéssel, bár biztos tudomásom van arról, (hogy a többi testvéregyházaknál is igen sok a panasz és igen jelentékeny a megváltoztatásra irányuló törekvés, éppen úgy, ahogyan azt gesztelyi Nagy László igen t. képviselőtársam'hatalmas munkájában és abban az óriási adatgyűjtésben megállapítja, amelyre azonban részletesen kitérni, sajnos, az idő rövidsége miatt nem tudok. Katolikus szempontból, t. Ház, az a helyzet, hogy a világháborút megelőzőleg, sőt, azt követőleg is volt egy évszázados jogszokás, amelyet azután á háború és a kommün után a kor szellemének hatása alatt néhány rendelettel ideiglenesen rendezni akart a kormány. A rendeleteket 1924-ben adták ki. a gyakorlatban azonban nem úgy sikerült a rendezés, mint az .eredeti elgondolás volt, nem is ment mindenütt keresztül, s ahol megtörtént, sok-sok községben, nagyon különféle helyzeteket teremtett, megnyugvást talán seihol sem hozott, de annál több nyugtalanságot és elégedetlenséget, amiért is én most ennek az interpellációmnak a keretében végleges és törvényes rendezést sürgetek. A római katolikus papság és kántortanítók megélhetését a Canonica visitatio-kban lefektetett elvek szerint, részben a házaspárok által fizetendő párhér biztosítja. Ez ma is a jogalapja a hívek fizetési kötelezettségének, «mi vitathatatlan, miután a Canonica visitatiok úgy az egyházi, mint a világi hatóságok által teljeshitelűeknek elismert közokiratok. Az elv ezekben kezdettől fogva az volt, hogy minden a paróehiához tartozó házaspár egyformán, egy bizonyos mennyiségű gabonát, 78. ütése 194-0 január 31-én, szerdán. — bort, baromfit, zsírt, füstölthúst, stb. — tartozik fizetni a javadalmasok részére azért, hogy megélhetésük — az egyéb jövedelmeikkel együtt — biztosítva legyen. Hogy nem biztosítja azt mégsem mindenütt, arra részletesen nem térek ki, csupán utalok az úgynevezett Kongrua-törvényre, amely elrendeli, hogy minden lelkész minimális járandósága, — valorizálva — 2176 pengő legyen s ha ez nincsen meg, ki kell azt egészíteni az úgynevezett Kongrua-alapból. Ehhez az alaphoz az állam 13/32, a vallási alap 12/32, s az egyházi ma|giyjavadalmasok 7/32 részben járulnak hozzá és az 1937-es években ez az egész alap Csonkamagyarországra vonatkoztatva 1.036.000 pengőt tett ki, s amely alap szükséglete a nagymagyarországi visszatért területek visszacsatolása folytán lényegesen, körülbelül 2 millióval meggyarapodott. Ez a kongrua-alap a lelkészek minimális megélhetési járandóságának biztosítására szolgál, mint látjuk, törvényes intézkedések alapján, a legszegényebb községek és a legszegényebb paróchiák érdekében, a fő, illetve a legfőbb biztosíték azonban, a párbér csupán rendeletekkel van szabályozva. Természeténél fogva a párbér személyi teher és mint iizt egy kitűnő egyházjogászunk megállapította, az általános jogi felfogás ma az, hogy a párbér keletkezésekor, aminek eredete történetileg kimutathatóan a XIII. századig nyúlik vissza, ingatlanhoz kötött dologig teher volt, s csak később, a hitegység megszűnése és a jobbágysági birtokolási viszonyok megváltozása után változott személyi teherré. Ennek pedig az a gyakorlati következménye, hogy ha egy ingatlan tulajdona, — ami à helybenlakáson kívül a paróehiához való tartozandóságot igazolja — egy más vallású tulajdonába megy át, az új birtokos azért fizetni nem tartozik. Ennek viszont manapság, amikor a pár! érszolgáltatás ideiglenes rendezése érdekében kiadott 49.765/924. sz. V. K. M. körirat értelmében a párbérnek is az állami törzsadó alánon való teljesítését^ akarják keresztül erőszakolni, az a súlyos és abszurdumig menő következménye lehet, hogy olyan esetben, amikor egy ingatlan földbirtok, amelynek adóalapja például egyenlő a többi községbeli katolikus hívek adóalapjával s ennélfogva annak tulajdonosa az egész készpénzre átszámított párbér összegének a felét fizet, — ami sok esetben 30—40—50 százalékig is felmegy — egy más vallású birtokos tulajdonába megy át, akko*r a visszamaradó szegényebb kisbirtokos hívekre az eddiginek kétszeres összege, kétszeres terhe esik, ami igen sok esetben 160— 200 százalékig is terjed. A kötelesség teljesítése régebben, a világháborút megelőző években,, amíg a Canonica Visitatio-k szerinti természetbeni szolgáltatás állt fenn, általában simán ment, a világháborút követő esztendőkben azonban a súlyosbbodó közterhek és a falut járó agitátorok izgatásainak hatása alatt állandó nyugtalanság tárgyát képezik. Odafajult a helyzet, hogy vagy nem akarták fizetni a hívok és. saját megélhetése érdekében szükségszerű behajtás ódiuma a javadalmasra hárult, vagy olyan rosszminőségü természetbeni szolgáltatást kaptak, hogy az szinte lealázóvá vált á pap és a kántor részére. Az ebből származó sok panasz hatása alatt, hogy az ideiglenes rendezést megkísérelje, 1924-ben a vallás- és közoktatásügyi miniszter i