Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.

Ülésnapok - 1939-74

264 Az országgyűlés képviselőházának 74. ülése 1940 január 23-án, kedden. lat tárgyalása rendjén is hangzottak el olyan kemény és éles kritikák, amelyek szerény megítélésem szerint nem mindig maradtak a tárgyilagosság határain belül és amelyek csak arra alkalmasak, hogy a kevésbbé tájékozott polgárság előtt elhomályosítsák, a tőkekoncentráció révén létrehozott vállalatok hatalmas, nagy gazdasági jelentőségét. Pedig ha visszatekintünk gazdasági történelmünkben csak^a múlt század közepéig is, akkor világosan áll előttünk az akkori idők nagy gazdásági elmaradottsága, amelynek megszüntetéséért küzdöttek annakidején az akkori idők nagy gondolkodói, Széchenyi, Kossuth. Wesselényi és kortársai, aki'k mind csak a tökehiány, illetőleg a tőke szétforgácsolá=ában látták nagy gazdasági tespedésünk legfőbb okát és hirdették, hogy csak tőkegyűjtéssel, a hitelélet megteremtésével és egészséges alánokra való helyezésével lehet gazdasági elmaradottságunkat a fellendülés útjára vezetni. Hiszen éppen a, napokban ünnepeltük a legelső nagy magyar hitelintézetnek, a Fáy András által alapított Pesti Hazai Első Takarékpénztár fennállásának százéves t fordulóját, amely nénzintézet volt az első kis mustármag, -miből az elmúlt évszázad alatt kifejlődött az a terebélyes nagy fa, a mi nagy, hatalmas) magyar hitelszervezetünk, amelynek köszönhetjük városaink felépülését és köszönhetjük azoknak a nagy társasvállalatoknak iétesülését, amelyeik ma gazdasági életünknek legjelentékenyebb oszlopai. T. Képviselőház! A hazai tőkeképződés lassúsága és elégtelensége bár ; alig volt elegeridiő a mezőgazdaság egy részének alimentálására, de feltétlenül elegendő volt arra, hogy megindítsa itt az országban a vállalkozási kedvet és tudjuk azt, hogy a kiegyezés utáni időkben már hatalmas külföldi tőtkék áramlottak az országba és vállaltak részt nagyipari vállalatok, gyárak alapításában. így indult meg nálunk egyrészt a nyersanyag feltárása, majd a feldolgozó iparvállalatoknak alapítása és így támasztotta alá a tőkekoncentráció a mezőgazdaság fejlődésén keresztül azt a hatalmas ipari fejlődést, amely ma le tagadhatatlanul igen jelentékeny részét alkotja országunk nemzeti vagyonának és nemzeti jövedelmének. Abban tehát, azt hiszem, mindannyian egyetértünk, hogy akár a hitelélet, akár az ipar, akár a kereskedelmi vállalatok, egyéni erővel egyáltalában nem lettek, volna képesek azokra a hatalmas alkotásokra, amelyeik ma országunk gazdasági gépezetét alkotják és hogy csak a tőkekoncentráció révén létesült társulatok alkalmasak az egészséges hitelélet megszervezésével, ilyen nagyarányú gazdasági tevékenységre. A vállalatoknak ez a nagy gazdasági jelentősége azonban nem mentesítheti őket az alól, hogy jövedelmük arányában ré.zt ne vegyenek a mindannyiunkra nézve egyformán kötelező közteherviselésben. Ennek a törvényjavaslatnak szerény megítélésem szerint egyetlen célja az, hogy a társulatok jövedelmének azt a részét is bevonja az adóztatásba, a közteherviselésbe, amely rész a jelenleg érvényben lévő törvényeink és rendeleteink — talán egy kissé túlságosan könynyed értelmezése — következtében mentesült eddig az adózás alól. Semmiesetre sem célja azonban ennek a törvényjavaslatnak az, hogy elvonja a társulatok jövedelmének azt a részét, amelynek elvonása esetleg megbéníthatná a társulatok további fejlődését, hiszen a törvényjavaslat téliesen érintetlenül hagyja mindazokat a korábbi törvényeinket, amelyek a társulatok részére, illetőleg az iparfejlesztés részére adókönnyítéseket engedélyeznek. És azt is láthatjuk az előttünk fekvő törvényjavaslatból, hogy továbbra is ugyanolyan keretek mellett gyűjthetnek tartalékokat a vállalatok adózatlanul, mint ahogyan az eddig történt. De természetesen ellenőrizni fogják azt, hogy ezek a tartalékok ugyanazokra a célokra használtassanak is fel, amely célókra adómentesen tartalékoltattak. A társulatok adóztatásával szemben a legtöbb és talán legindokoltabb kifogás mindig a társulatok vezető tisztviselőinek kifizetett, sokszor bizony túlzottan magas illetményekkel szemben hangzott el. Kétségtelen, hogy ezen a téren kirívó példákat látunk. Ezek tulajdonképpen két körülménynek okozói. Az egyik az, hogy ezekkel a nagy tisztviselői illetményekkel voltaképpen a részvénytársulatok részvényeseit, főképpen pedig a kisebb részvényeseket károsítják meg. De mivel ezek a. személyi járandóságok az eredményszámlát is jelentékenyen befolyásolják, ennek következtében az államkincstárra nézve sem lehet közömbös. Azonban éhben a tekintetben sem lenne helyes^ ha a vezető tisztviselőknek kifizetett illetmények mértéke tekintetében általánosítanánk, mert hiszen köztudomású, hogy vannak vállalatok, amelyeknek egész prosperitása, egész fejlődése és jövedelmezősége úgyszólván egy vagy két személy szaktudásához, szakértelméhez van kötve. Ennek következtében szükséges is, hogy ezeket a normálisnál esetleg magasabb jövedelemmel dotálják. A törvényjavaslat tehát — igen helyesen — nem kíván beavatkozni a társulatok alkalmazottainak illetménykérdósébe és nem kíván ebben a tekintetben egy felső határt megállapítani, hiszen ez egyébként is a társulatok tagjainak, a társulatok részvényeseinek a joga, nem pedig az államkincstáré. Ellenben adójogi szempontból igenis joga van határt szabni és miként a törvényjavaslat említi, a vezető tisztviselők javadalmazásának azt a részét, amely az illető vállalatnál alkalmazott összes tisztviselők illetményeinek 15 százalékát me.srhaladia, a mérlegszerű nyereséghez a jövőben hozzá kell adni, vagy pedig a mérlegszerű veszteségből le kell vonni. A törvényjavaslatnak ez a része tehát adójogi szempontból semmi tekintetben nem kifogásolható, mert ha egy vállalat jövedelmezősége a vezető tisztviselők szaktudása révén emelkedik, nem lenne igazságos, hogy a vállalatnak szerzett többletjövedelem révén előálló mérlegszerű nyereségből, éppen a jövedelmet szerző szaktudásának, javadalmazására a normális fizetésen felül kifizetett illetmény az adózás alól meneküljön, hiszen akkor voltaképpen az államkincstár fizetné meg annak a többletjavadalomnak egy tekintélyes részét, amelyet éppen azért fizetett ki az illető vállalat, mert annak a vezető tisztviselőnek működése a vállalat számára nagyobb jövedelmet biztosít. Egészen más elbírálás alá tartozik azonban az, vájjon a javaslatban megjelölt 20.000 pengő legfelsőbb értékhatár íielyes-e vagy sem. Erről lehet vitatkozni, lehet mérlegelés tárgyává tenni, vájjon ez közgazdasági szempontból elegendő-e vagy pedig az értékhatárt felemeljük-e. Az elv azonban, amelyet ebben a tekintetben a javaslat megállapít, teljes mértékben megfelel az igazságos és arányos teherviselés gondolatának. Van azonban a javaslatnak, az adóköteles nyereség kiszámítására vonatkozó 13. §-nak