Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet • 1939. december 12. - 1940. február 16.
Ülésnapok - 1939-73
Az • országgyűlés képviselőházának 78, amelyeket ezzel a betársulással, ezzel az osztozkodássál elérni óhajt, megszerezni vél A dolgozók nem tezaurálnak, az utolsó fillérig visszakerül minden munkabér és fizetés a gazdaságii folyamatba. Nem a rózsadombi villa példáját kell variáJlmi ilyen vagy olyan vonatkozásban, mert nem az a kérdés, hogy ki ül a rózsadombi villáiban. Nekem nem megnyugtatóbb, ha a kivánatosább keresztények is ülnek ott (Rajniss Ferenc: Pláne a zsidó, az nem megnyugtató!) abban a fényűző villában. (Bodor Márton: A zsidó izgató!) Nekem nem megnyugtató az, hogy ki építhet magának fényűző villát a Rózsadombon, (Rajniss Ferenc: Vagy mit csinál Vida a szénnel!) hanem az a kérdés, hogy hány ember él emberségesen, tiszteségesen, emberhez méltó módon. (Alföldi Béla: Mit csinál a szénnel? Lefölözi! — Rajniss Ferenc: A szénbárók szakszervezete! — Az elnök csenget ) T. Képviselőház! Az életszínvonal, az életkörülmények igazságos emelkedése felel meg azoknak az antikapitalista érveknek, amelyekből azután képviselőtársaim nagyrésze a kon zekvenciákat nem vonja le. Ezt a következtetést, a munkás hozzájutását az általa termelt értékhez, hiába várjuk és ezzel a kettősséggel, amely itt megnyilvánul, csak az eszmei és gyakorlati zűrzavart fokozzuk továbbra is. Készben tájékozatlanságból, részben azonban abból az igen kitűnő elgondolásból, 'hogy a tintahalpolitika megakadályozza a dolgozó ember tisztánlátását, öntudatának kialakulását. Ezekben a napokban ütközik három felfogás. Az egyik a gazdasági liberalizmusé, amely a kapitalista nagyhatalmasságok adófizetési viszonyát respektálja. Ennek példája az eddigi egész magyar adórendszer, az egyenes- és közvetett adók fordított viszonya, a fogyasztási adók rendszere. Ütközik az a diktatórikus, totalitárius felfogás, amely a rezsimet támogató réteget teszi meg politikai kedvezményezettnek és az a szocialista felfogás, amely a közület által végzendő feladatok költségeire a teherbíróképességet aránylagosan és igazságosan akarja igénybevenni, de egyúttal gondoskodik arról is, hogy ez a teherbíróképesség hogyan alakul ki, gondoskodik e teherbíróképesség kialakulásának szabályairól is, nem bízza iparlovagok, kapitalista kalózkapitányok kényére azt, hogy menynyit szándékoznak harácsolni. Ebben a javaslatban legfeljebb annyi igazság van, hogy az állam néhány ember munkanélküli jövedelmét akarja csökkenteni, abba beletársulni óhajt, de nem is kutatja azt, hogyan szerezték meg ezt a munkanélküli jövedelmet. Nem gondoskodik arról, hogy a dolgozók munkájának, értéket termelő tevékenységének tisztességes ellenszolgáltatására fordíttassanak ezek a jövedelmek; sem szociális, sem gazdasági hasznát nem látják a dolgozók ennek a javaslatnak és a védett fiskális érdekek elkerülésével szemben egyáltalán nem vigasztaló számukra az, hogy antikapita lista ostyába burkolva nyeleinek le velük kapitalista cselekményeket. A javaslatot éppen ezért nem fogadom el. Elnök: Szólásra következik 1? Nagy Ferenc jegyző: Laky Dezső! Elnök: Laky Dezső képviselő urat illeti a szó. Laky Dezső: T. Ház! (Halljuk! Halljuk! jobbfelöl) Előttem- felszólalt t. képviselőtársam, ha jól emlékszem, abból indult ki beszédében, hogy az a párt, amelynek programúidat ő a Házban képviseli, harcol a gazdasági, liberalizmus ellen, viszont harcol a politikai szabadelvűség mellett. Azt hiszem, aki a beszédét — illése 19hO jantdr 19-én, pénteken. 245 mint ahogyan valamennyien — figyelemmel végighallgatta, az valóban meg tudja érteni, hogy t. képviselőtársunk egész beszéde nem volt más, mint a politikai szabadelvüség legmesszebbmenő igénybevétele. (Ügy van! Ügy van! jobbfelöl.) Én is éles füllel próbáltam Kéthly Anna t. képviselőtársam gondolatfűzését figyelemmel kísérni, ám a legjobb akarattal is alig-alig tudtam benne olyan gondolatokat felfedezni, — pedig szívesen tettem volna és megkísérelném azokkal vitatkozni — amer lyek a szőnyegen fekvő javaslat szövegével, annak célkitűzéseivel függtek volna össze. (Kéthly Anna: És a szellemével?) Az egész beszéd — bár ügyes és szellemes formában — nem volt más. mint a marxizmus elénktárása. Nem tudom^ hogy a társulati adó problémája — le ; galább is abban az előadásban, ahogyan t. képviselőtársam tette — alkalmas-e arra, hogy olyan tantételeket halljunk újra meg újra, amelyeknek igazságáról ezeknek a tételeknek hívei meg lehetnek győződve^ de amelyeket a gazdaságtörténet legutóbbi száz évének tanulságai kereken megcáfoltak. (Ügy van! Ügy van! jobbfelöl.) Különösképpen feltűnt az előttem szólott t. képviselőtársam felszólalásában, hogy hatalmas logikai ellentét is volt a gondolatmenetében. Egyfelől a munkanélküli jövedelmekről, a marxizmusnak egy sarkalatos tételéről beszélt s ezen át a kapitalista gazdálkodásnak nálunk is kialakult rendszerét^ támadta. Más' oldalról pedig olyan megjegyzéseket tétt % amelyekből kivehető az, hogy ő is, ha másképpen nem, lelkének mélyén mégis csak tisztában van azzal, hogy ennek az ipari és egyéb vállalatokban megtestesült kapitalista rendszernek lehetnek olyan előnyei^ és hasznosságai, amelyek a közösség érdekében jó szolgálatokat tesznek. Talán módomban lesz még beszédem^ további során refleksziókat fűzni t. képviselőtársam megállapításaihoz. Amikor azonban beszédem tulajdonképpeni anyagára térek át, előrebocsátom azt, amit a szónokok rendszerint beszédjük végén szoktak kijelenteni, tudniillik azt, hogy én e javaslat szövegét érett megfontolás s komoly mérlegelés után nyugodt, lelkiismerettel elfogadom. (Helyeslés a jobboldalon és középen.) És habár úgy vélem, hogy a javaslat bizottsági tárgyalása során lesznek olyan kérdések, amelyekről hiszem, hogy azok elintézése a pénzügyminiszter úr megértő gondoskodása majd megadja a, módot, mégis nyilvánvaló az, hogy olyan javaslattal állunk szemben, amelynek felépítése jó, amelynek kidolgozása egyenesen mintaszerű és amely — ezt- hangsúlyozni kívánom — valósággal egy történeti fejlődésnek a következménye. Hiszen jól tudjuk, hogy a javaslat intézkedései nem máról-holnapra előkapott intézkedések, hanem sokuknak már a múltban is megvoltak az előzményei. Már csaknem 70 esztendős a nyilvános számadásra, kötelezett vállalatok és egyletek adójáról szóló első törvény s már annak végrehajtása során is történt gondoskodás arra nézve, hogy a társulatok könyvvitelében a nem azonnal ad oculos kitűnő nyereségek alapján a kincstár számára az adóalapot ki lehessen deríteni. Felvetem azt a kérdést mi az oka annak, horv a társulati adó annyira nem népszerű? Tudjuk usryan, hogy az adók általában nem nénszerűek (Ügy van! Tfay éanf) s hogy az emberek nem szívesen fizetnek adót. Megtörténik, hogy talán magának az adónak a- kulcsa, vagy kivetésének körülményei olyanok, minek következtében az adózók méltánytalannak érzik az adóterhüket, — különösen más
