Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-64

Az országgyűlés képviselőházának 64* ülése 1939 december 7-én, csütörtökön. 745 két fél közös megnyugvásával megoldható lett volna, annak idején nem tudtak rájönni, illetőleg erre nem merték magukat elhatározni. De továbbmegyek. Ugyanakkor ugyancsak a versaillesi békeszerződéssel kapcsolatban Delcassé volt francia külügyminiszter 1923 február 23-án a szenátusban a következőket mondotta (olvassa): »Én nem szavaztam meg á versaillesi békeszerződést, mert semmi biztosítékot nem nyújt Franciaország számára a holnapot illetőleg. Tiszta, képtelenség egy hatvanmilliós népet arra kényszeríteni, hogy 44 éven át egy ilyen roppant terhet viseljen, — a kárpótlási összegekre céloz itten — adófizetője legyen egy másik népnek közel fél évszázadon át és valósággal annak vazallusává váljék. Ez egyértelmű azzal, mintha szántszándékkal arra akarnók kényszeríteni Németországot, hogy előbb-utóbb új háborút kezdjen, hogy felszabadítsa a rabszolgaságból az ifjabb nemzedékeit, amelyek ennek a szolgaságnak okaiból és eredetéből már semmit sem fognak megérteni.« (Rajniss Ferenc: Nagyon helyes!) De t. Ház, ezeknél talán még sokkal megdöbbentőbb az a nyilatkozat, amely igazán prófétainak is nevezhető s amely Hannotauxtól, az ismert és miniszterviselt francia politikustól származik, aki 1919 április 29-én a német-orosz várható viszony alakulására vonatkozóan ezeket mondta (olvassa): »A béke, ahogyan most előkészítjük, egy új világháború magját rejti méhében.« Ugyanígy megjósolja a német-orosz barátság feltámadását a békeszerződés következményeképpen, amikor azt mondja (olvassa): »Az ellentét a két nagyhatalom között az osztrák-magyar monarchia miatt volt, amely, megakadályozta Oroszországnak Közép-Európára és a Balkánra irányuló nagy pánszláv törekvéseit és ellensúlyozta az ottani orosz befolyást. Miután a monarchia összeomlott«, — mondja Hannotaux — »a német és az orosz birodalom között ezek az ellentétek is megszűntek és egészen bizonyom, hogy az érdekszférák új elosztásában előbb-utóbb meg fognak egyezni Közép- és Kelet-Európa sorsát illetően.« Ugyan ő hivatkozott arra, hogy Izvolszki, Oroszország párisi nagykövete annakidején ezt az ajánlatot tette Németországnak: »Ha önök otthagyják Ausztria és Magyarországot, mi azonnal otthagyjuk a franciákat.« (Rajuiss Ferenc: íme, megtörtént!) Ugyanebben a kérdésben — nem akarok újabb idézeteket részletesen felolvasni — Aloide Ebray volt francia meghatalmazott miniszter »La paix malpropre« című munkájában a német-orosz viszony alakulásáról ír és már 1926-ban ugyanerre a következtetésre jutott. Megjósolta, hogy az önálló Lengyelország megteremtése a német és orosz birodalom rovására történt és ezek régi közös érdekét sértette meg és új közös érdekesket teremtett ezek között a hatalmak között. Ahogyan Marx — mondja ő — már 1871-ben megjósolta, hogy a frankfurti béke egymás karjába fogja hajtani Franciaországot és Oroszországot, ugyanúgy meg lehet jósolni, hogy a versaillesi szerződés egymáshoz fogja hajtani előbb-utóbb a német és az orosz birodalmat. T. Képviselőház! Ezeket az idézeteket, amelyeket még sok hasonlóval lehetne kiegészíteni, csak azért említettem, hogy ismételten rámulassak arra, hogy voltak francia és angol részről is olyan politikusok, akik látták ezeket az «elkövetett hibákat, de, sajnos, kisebbségben voltak a maguk igazságával, a maguk tisztánlátásával és nem tudtak az ő saját szempontjaiknak a békekötések körül érvényt szerezni. Hogy most ez a józanság, ez a jobb, okosabb, távolabbra látó felfogás érvényesülni fog-e, az teljesen bizonytalan és egyelőre nem sok jele mutatkozik ennek, attól eltekintve, hogy hozzánk a rádióhullámokon át a nemzeti önállóságunkat illetően méltányló és magasztaló üzeneteket küldenek. (Rajniss Ferenc: Most, de húsz éven át elfelejtették! — Maróthy Károly: Mézesmadzag! — Rajniss Ferenc: Most üdvözölnek a rádión! — Maróthy Károly: Adják vissza Erdélyt! — Zaj.) Szándékukat illetőleg viszont legyen szabad arra hivatkoznom, hogy október 2-án létrejött egy megegyezés egy részről Daladier francia miniszterelnök, másrészt Osusky úr között, (Mozgás a baloldalon.) aki tudvalévőleg Csehország párisi követe. Ez a megegyezés hét pontban ismerteti azokat a megállapodásokat, amelyek az új Cseh-Szlovákia visszaállítására vonatkozólag a két fél között, a csehek és a francia köztársaság képviselői között létrejöttek. Nem akarom eredeti francia szövegében felolvasni ezeket a pontozatokat, elég legyen arra hivatkoznom, hogy ez a megegyezés egyebek között semmisnek deklarálja 9. pontjában a Hácha—Hitlerféle megegyezést, kinyilatkoztatja Cseh-Szlovákia egységét és oszthatatlanságát, a határok változhatatlanságát, (Rajniss Ferenc: Ezért spekulálnak egyesek az angol győzelemre! — Maróthy Károly: De kik spekulálnak?! — Zaj.) Ugyancsak semmisnek nyilvánítja ez a megegyezés az 1939 március 27-én létrejött Tiso-— Durcsányszky—Hitler-féle megállapodást is. Azt mondja ez a megegyezés, hogy a független Szlovákia egy alkotmányellenesen, német erőszak alatt létrejött képződmény és hogy Németország tisztán szlovák területeket jogellenesen engedett, át Magyarországnak (EUenmovdások és zaj.) és ezeket változatlanul vissza kell követelni. (Zaj.) A megegyezés 7. pontja szerint a francia kormány hozzájárul egy cseh-szlovák hadsereg felállításához francia földön és erre a célra a szükséges anyagi eszközöket rendelkezésre bocsátja. (Egy hang balfelöl: Sokra mennek vele!) Kilátásba helyezik egy provizórius cseh-szlovák kormány megalakítását s egyelőre egy cseh-szlovák nemzeti komitét alakítottak az úgynevezett cseh-szlovák államérdekek hivatalos képviseletére. Ennek a bizottságnak nyolc tagja van: Benes, Ingr és Viest tábornok, Osusky, Utraba, Kipka, (Rajniss Ferenc: Hogy ez a Ripka mindenben benne van! — Derültség.) Szlavik és Sramek, tehát öt cseh és három szlovák tag. Ezekkel a jelentcsekkel szemben felmerül az a kérdés, hogy Magyarország mit várhat a jövendőtől, a magyar külpolitika milyen utakat kövessen és milyen eszközöket ragadjon meg nemzeti céljainak érvényesítése és megvalósítása érdekében. (Keck Antal: A tettek fedjék a szavakat!) Az az expozé, amelyet Csáky külügyminiszter úr itt előttünk a múltkor elmondott, nagyon helyesen, az egész Ház helyeslésétől kísérve a semlegességi politikát jelölte meg a mi egyedül elképzelhető politikánknak a mostani adott helyzetben. Es ez természetes dolog, nem is lehet másképpen, azt mondhatnám az egész Ház és nyilván az egész ország helyeslése is kíséri ezt a semlegességi politikát. (Ügy van! Ügy van!) A kormány hivatalos semlegességi politikája azonban — méltóztassanak megengedni, hogy én most ezzel kapcsolatos bizonyos jelenion*