Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-61

608 Az országgyűlés képviselőházának 61 uek felel -meg-,- a felelősségérzetet és szabadságot úgy értelmezik, hogy minden községi választópolgár, tehát akinek joga van választani a községi tanács tagjait, egyben jogosult hivatalos órák alatt minden községi ügybe és ügydarabba bármikor betekintést nyerni. Ez a rendelkezés — azt hiszem — sokunkat megfontolásra késztet, mert egészen biztos, hogy ha mi az autonómiákat és azok munkáját így látnók és érteimeznők, igen sok súrlódást és igen sok akadályt ki tudnánk küszöbölni. Ha én a kérdés másik részét vizsgálóim és figyelem, akkor a francia vonalra kerülök at. Amikor szerencsés voltam ezekkel a kérdésekkel nemcsak elméletben foglalkozni párizsi tanulmányaim során, hanem kint a vidéken a departement-okban a gyakorlatban is vizsgálat tárgyává tenni a kérdéseket, azt láttam, hogy itt ugyancsak autonómiák vannak, ezek az autonómiák azonban úgy vannak felépítve. hogy azok feje mindenütt egy állami lisztviselő. Akár a kerületeket, akár a járásokat nézem, ott látom a prefektust, az alprefektust és a végén kibontakozik egy egészen érdekes közigazgatási felfogas, amely .szerint az egyik oldalon a centralizáció és a decentralizáció áll szemben egymással, a másik oldalon pedig ott kulminál és egyesül az állami közigazgatás az önkormányzattal. Ahogy maga Barthélémy, ez a kiváló francia közigazgatási tudós mondja, a »dekoncentrációt« látom érvényesülni, amikor azt látom, hogy Franciaországban mindenütt ki van építve egy olyan tanácskozási, tanácsadószerv, mint amilyenek a mi képviselőtestületeink a községeknél, a városoknál, a vármegyéknél pedig a törvényhatósági közgyűlések. Megtaláljuk tehát ezeket ia nagy konglomerátumokat, ezeket a helyi külön önkormányzati szerveket és ugyanakkor azt látjuk, hogy maga a közigazgatás legfelsőbb része a dekoncentrációban érvényesül, ami azt jelenti, hogy például egy departement-ben a prefektus — úgy (mondhatnám. — élet-halál ura, ő nevezi ki iaz összes tisztviselőket egészen le az óvónőkig. Ezek azok az egészséges kibontakozások, amelyeket talán nem árt figyelembe venni, amikor az ember rátér a magyar viszonyok tárgyalására abból a szempontból, hogy mit csináljunk itt, legyen-e állami közigazgatás, vagy vegyük-e komolyan az önkormányzatok működését és adjunk-e nekik komoly hatáskört ! Hogy erre a kérdésre hazai viszonylatokban válaszoljak, ehhez újra egy rövid történelmi visszapillantást kell vetnem a múltra. Nagyon jól tudjuk, hogy az 1848 : IX. t.-c. előtt, amely a jobbágyfelszabadítás határvonala volt, a megyegyűlések teljesen más öszszetételűek voltak, mint ma. Csak a nemesség és a főnemesség képviseltette magát és amikor a nemzet ügyeiről volt szó, amikor a vármegyéről volt szó, kétségtelen, hogy ebibem à kérdésben — hogy úgy mondjam. — kizárólag ők maguk döntöttek. Még ha a jö'bbágysors forgott is szóban, akkor sem hallgatták meg^ a jobbágyokat, hanem az ő meghallgatásuk nélkül határoztak. Ne felejtsük azonban el, hogy ezek az úgynevezett rendi idők nemcsak hatalmat adtak a kiváltságos osztálynak, haneim kiépült abban valami szeretet is, ami nagyon fontos és a családnak és az önkormányzatnak is döntő része. Amint az állam alapja az igazság, éppen úgy kell megnyilatkoznia a szeretetnek az önkormányzatokban. így fejlődött ki azután az az úgynevezett patriarkális szellem, ülése 1939 december 1-én, pénteken. amely nemcsak el tudta intézni' a kisemberek ügyeit, hanem számtalan esetben oly magaslatokra emelte őket egy-egy ügy elbírálásakor, amelyet talán sokszor sajnálatosan nélkülözni kénytelen a (mai kor embere. A másik dolog az úrbéri községek dolga volt. Ezeknek az úrbéri községeknek volt egy belső autonómiájuk. Az autonómiának az volt a hatásköre, hogy joga volt bírót választani, joga volt jegyzőt felfogadni. Igen érdekesek és tanulságosak a régi urbáriumok, amelyeket Mária Terézia óta hoztak és amelyek, mondhatom, még ma is eleven történetét adják ennek az agrárországnak. Ezekben ;*z urbáriumokban látjuk azokat a hatásköröket, amelyek az úrbéri községek autonómiáját jelentették. Ha ezeket az önkormányzatokat a történelmi fejlődés során vizsgálom, kétségtelen, hogy Magyarországon igen nagy zökkenő állt be az 1848-as idők után. A Bach-korszakbeli közigazgatási rendszer nem természetesen fejlesztette ki a közigazgatást. így például a magyarság hiába vágyott arra, hogy ezeket az úgynevezett konzultatív, tanácsadó szerveket minden egyes vonalon kiépítsék. Az előbb beszéltem az angol és a francia közigazgatásról. Bár ez a kettő ellentétes, mert az egyik a legmesszebbmenő önkormányzatot adja a felelősséggel együtt, a másik pedig teljesen állami és parancsoló rendszerben viszi végbe az egész közigazgatás ténykedését, de egyben megegyeznek, tudniillik hogy mindkettő azt vallja, hogy ahhoz, hogy jól közigazgassák, hogy a közigazgatás jó legyen, nekem foglalkoztatnom kell magát azt a közületet is. Ez azt jelenti, hogy Magyarországon nemcsak községi képviselőtestületek és megyei gyűlések kellenek, hanem ahhoz az elsőfokú közigazgatási hatósághoz oda kellett volna állítani egy járási konzultatív szervet a járás érdekeltjeiből. így lassan természetesen elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy az autonómia és az állami közigazgatás tulajdonképpen hogyan viszonylik egymáshoz. Abból, amit elmondottam, nyilvánvaló, hogy a tételt nálunk rosszul állították fel. Ha mi ugyanis autonómián azt értjük, hogy a tisztviselőket maga az önkormányzat választhatja meg, a feladatok elintézése azonban állami marad, akkor téves utakon járunk és nem értjük, hogy itt tulajdonképpen miről van szó. Az autonómia hatáskörét amikor pedig mi állami tisztviselőket küldünk ki az autonómiáknak még az élére is, akkor tulajdonképpen az állam felügyeleti hatóságának mindazokat a jogait kívánja az a tisztviselő gyakorolni, amely jogokra ott, ahol megfelelő konzultatív vagy tanácsadó, sőt határozathozatalra jogosult szerv áll rendelkezésre, az állami tisztviselő nem jelenthet és nem is jelent semmi veszélyt. Én egészen egyszerű példát szoktam ebben a tekintetben felhozni és ez az egyszerű háztartás, amelyet odahaza mindannyian vezetünk. Azt mondom, helytelen az olyan családfői intézkedés, amikor a családfő minden reggel beleszól abba, hogy abból az éléskamrából hány kanál zsírt hozzanak ki, hány marék lisztet vegyenek ki a zsákból és hány darab fát tegyenek a tűzre. Ez nagyon helytelen, mert ez nem lehet egy családfő feladata. És ha én ezt a példát átviszem annak a kérdésnek tisztázására, vájjon az önkormányzatoknál helyes-e az, hogy egy 10 pengős, 40 pengős, 100 pengős problémát sokszor fel kell vinni a 'belügyminisz-