Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-61

Az országgyűlés képviselőházának 61. térig, akkor én nem csodálkozom azon, hogy ebben az országban u közigazgatás lassú, mert lehetetlenség, hogy ilyen aprólékos kérdésekben, egy marék liszt és egy kanál zsír ügyében kormányzati tényező döntsön. (Úgy van! Ügy yaw! jobbfelöl.) Éppen ezért nekünk valahogy őszintén szembe keil néznünk ezzel a kérdéssel ós én, miután a belügyminiszter úr felvetette a kérdést, hogy a tisztviselőket válaszszák-e vagy nevezzék ki, megmondom őszintén, annak vagyok a híve, hogy a tisztviselőket nevezzék ki. Fanatikus híve vagyok azonban anak is, hogy ne látszatönkormányzatok legyenek ebben az országban, hanem hatáskörrel ellátott önkormányzatok és híve vagyok annak,- hogy a kormányzat valóban kormányozzon, ne pedig igazgasson, az igazgatási kérdések maradjanak az önkormányzatnál. (Helyeslés jobbfelől.) T. Ház! Megmondom őszitón véleményemet a tisztviselők kinevezésére vonatkozólag is. Emlékszem arra az időre, amikor ez a gondolat először felvetődött. Abban az időben szolgabíró voltam s én ennek nagyon örültem; de nemcsak én, hanem örültünk mindannyian és nem hiszem, hogy annyira megváltoztak volna az idők 1934 óta, hogy a tisztviselők a vármegyéknél és általában az önkormányzatoknál más áláspontra helyezkedtek volna. Be logikus is ez: ha én a tisztviselők kinevezése mellett foglalok állást, akkor természetesen egy országos megosztódás keletkezik. Szép dolog a választás, izgalmas és régi, ősi jogok gyakorlását mutatja, ón azonban, aki keresztülestem ra

;

ta, tudom, hogy a vármegyéknél és a városokban hány ember imádkozik azért ma is, hogy végre valahára jöjjön a kinevezési rendszer. Azt szokták mondani ezzel szemben, hogyha kinevezett tisztviselők mennek az önkormányzatokba, abból súlyos hátrányok származnak, mert az a tisztviselő nem ismeri a helyi viszonyokat, nem ismeri az embereket és így nincsen képessége és lehetősége arra, hogy okos intézkedéseket hozzon. Én egyáltalában nem vallom ezt a nézetet, sőt, megmondom őszintén, a legtöbbször gátlásaink voltak éppen abból kifolyólag, hogy nagyon is jól ismertük egymást, és olyan kötelékeink voltak, — elvégre ezt nem lehet és nem is szabad letagadni — nem is beszélve az atyafiságról, hogy ezeket a gátlásokat nem tudtuk levetkőzni és bizony sok-sok kérdés volt, amelyet állami tisztviselők egészen másképpen oldottak volna meg. T. Ház! Amikor ezeket a kérdéseket bátor voltam itt felvetni és amikor ezt a hatalmas felhatalmazási javaslatot a kezemben tartom, valahogy úgy érzem, hogy nekünk mindazokból az elvekből és felfogásokból, amelyeket itt a felhatalmazási vita során kifejtettünk, bizonyos konzekvenciákat kell levonnunk. Ezek a konzekvenciák pedig nem lehetnek mások, mint hogy meg kell javítanunk ennek az országnak a közigazgatását, meg kell javítanunk annál is inkább, mert ha közigazgatásunk ilyen marad, amilyen ma, akkor nem a tisztviselők hibájából, hanem a rendszer hibájából nem tudunk előrehaladni és ha a közigazgatást nem államosítjuk, akkor mindazokat a szociális és egyéb reformokat, amelyek folyamatban vannak és amelyek közül nagyon sok nem késhet, nem tudjuk megvalósítani. A mai rendszeren változtatni kell és én meg vagyok győződve, hogy ha a közigazgatás átalakításával egy új szellemet, a gyorsaság, a szeretet és a szíves intézkedések szellemét vezetKÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ III. lése 19 Û 9 december i-en, pénteken. 6Ö9 jük be az ország egész területén, akkor valór ban elérkezhet az az építő munka, amelyet Széchenyi István úgy jelölt meg, hogy egy országban az emberek boldogsága nem úgy születhetik meg, hogy abban az országban minél több gazdag ember legyen, hanem egy ország akkor lesz boldog, ha minél kevesebb lesz a szegény ember. (Ügy van! Úgy van!) Ennek a gondolatnak a jegyében a javaslatot elfogadom. (Élénk éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Spák Iván jegyző: Földesi Gyula! Elnök: Földesi Gyula képviselő urat illeti a szó. Földesi Gyula: Mélyen t. Ház! Talán éppen két éve annak, hogy a cseh szenátusban, amikor szintén a költségvetést tárgyaltuk, a költségvetéshez én Í3 hozzászóltam. A 20 évi elnyomatás minket: magyart, ruszint és tótot, együvé kovácsolt, azért, hogy egy közös ellenség ellen tudjuk magunkat védeni. Sokszor felhangzott a csehek oldaláról, hogy Podkarpatszka Kusz-ra a csehek ráfizetnek, azonban a költségvetés oen sohasem mutatták ki Podkarpatszka Küsz kiadásait és jövedelmeit. Egyszer egy cseh agrárpárti ézenátortarsam azt mondotta nekem, hogy Podkarpatszka Rusz sójával minden évben tisztán 20Ü millió tiszta jövedelmet hoz a cseheknek. Mi úgy Örültünk ennek a felszabadulásnak, hogy sónk és erüőink visszakerülnek a szentistváni magyar anyához, mert hiszen mi azt hittük a húsz óv alatt, hogy Magyarország eldorádóban él. Mi azt hittük, hogy itt minden bőségesen van. Csak egyről gondoltuk, hogy nincs; azt gondoltuk, hogy fájuk és sójuk nincs és ezt a sót, ezt a fát akartuk mi pótolni ahhoz a jóléthez, amelyet mi elgondoltunk. Amikor hallottunk a leventékről beszélni, elgondoltuk: Istenem, milyen szép dolog az, hogy az. a kis ország már kiskorában neveli az ifjúságot katonai célokra. Azt gondoltuk odaát, hogy ha itt baj van, ha ezt az országot megtámadják, akkor legalább egymillió főnyi katonasággal tudna védekezni, beleértve a kis leventéket. Mi azt hittük, hogy a Bakonyban el vannak rejtve ágyúk, gépfegyverek stb., minden, minden és mi úgy örültünk magunkban; Istenem, ha tényleg így van, milyen boldog is lesz az a kis ország, ha egyszer sor kerül arra, hogy helyt kell állania bármelyik oldalon. Különösen nekünk, ruszinoknak, a csehek a szánkra lakatot tettek, az igazat nem mertük kimondani, de a sok szenvedésben és a sok kínlódásban lélekben együtt éreztünk a magyarokkal. Nekünk nem volt szabad megmondanunk azt, ami az érzésünkben, ami a lelkünkben volt. A magyar megmondhatta, mert ő magyar volt, neki meg volt engedve a kisebbségi elv alapján, hiszen a parlamentben, a szenátusban a magyarok magyarul beszéltek és nem volt érte semmi bajuk. Reánk, ruszinokra, rettenetes nagy ellenőrzéssel figyeltek, hogy mit mondunk, a magyarral érzünk-e, azzal a magyarral, aki gyűlöletet kelt a cseh lelkekben. Mindig azt mondották, hogy ők 300 évig osztrák iga alatt voltak. En azt mondtam nekik: nem igaz, hogy iga alatt voltatok, mert aki háromszáz évig iga alatt van és felszabadul az iga alól, az nagyon meggondolja, hogy 8»