Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-57

400 Az országgyűlés képviselőházának 57. már egyszerre eloszlik a haragja és nem nyílik ajka bibliai átokra, mert az adó elviselhető}, mivel át lehet hárítani. A mélyen t. képviselő úr tehát, aki egyúttal egyetemi tanár is, úgy képzeli a dolgot, hogy valahányszor nyom egyet a finánc az adósrófon, mindannyiszor az egész ország főképpen pedig akik az adókat túlnyomórészt fizetik, mind megmozdulnak és a vállukkal egyet hárítanak át. Hát én majd leszek bátor bebizonyítani, hogy ez az áthárítás majdnem lehetetlen. Vegyük például a lisztforgalmi adó váltságot. Ezt a kormány — ha nem tévedek — 1926ban vezette be, amikor még konjunktúra volt, amikor a fizetések jóval magasabbak voltak a maiaknál, úgyhogy az akkor még nem jelentett elviselhetetlen terhet. 1929-től 1937-ig azonban a munkabérek vidéki viszonylatban 62%kal, fővárosi viszonylatban pedig 48%-kai szálltak le, s még ma. 39-ben sem érték el az 1929. évi bérszintet. Kérdezem már most: hogyan lehet ezt az adót áthárítani, amikor a bér ma is kevesebb, mint amennyi 1929-ben volt? Az ipari munkás nem tudja a béreket áthárítani, az ipari munkás nem tud a folyton, lassan, észrevétlenül — mint a tolvaj, aki éjjel mászik be az ablakon, oly lassan és észrevétlenül — közelgő drágulás ellen védekezni. A kormányzatnak a munkások felé igen szép gesztusa yau, amikor -- magyarázza : mindenkinek hazafias kötelessége egyet húzni a nadrágszíjon, .a munkabéreket lerögzítjük, a tisztviselők fizetését lerögzítjük, mindent lerögzítünk, mert^ különben jön az infláció. Hát miért nem méltóztatnak lerögzíteni a burgonya, a bab, a zsír és egyéb dolgok árát! (Br. Vay Miklós: Xe van rögzítve!) A textilárakat nem lehet lerögzíteni és nem lehet áthárítani. Ez azt jelenti, hogy a munkásosztály életszintje nap-nap után romlik. De nézzük tovább az áthárítási folyamatot. A Mabi.-nak 72.000 tagja van s ezek családtagjaikkal együtt Budapest lakosságának 13%-át teszik. Ennek a 13%-nak kétharmada havi 150 pengőn alul keres és ennek a kétharmadnak a 45%-a 100 pengőnél kevesebbet keres egy hónapban. Kérdem az igen t. túloldalt: miből hárítsanak ezek át? Az a 60 pengős keresetű irodai segédmunkás, az a 65—70 pengőt kereső szegény díjnok, aki egész nap körmöl, vagy az a gépírónő, aki az irodában dolgozik, akik benépesítik az irodákat, miből hárítsanak át? Amikor ennek a 72.000 embernek a kétharmada havi 150 pengőn alul keres, ezek nem tudnak áthárítani semmit. Ezenkívül figyelembe kell venni, hogy az embernek lakni is kell, nem lakhat odúban, mint a madarak, tehát lakbért is kell fizetni, amit ugyancsak nem lehet áthárítani. De beszélt Bálás igen t. képviselőtársam arról is, hogy a legutóbbi nagy beruházási hozzájárulás kapcsán a középbirtokot és különösen a háztulajdonosokat milyen rettenetesen adóztatták meg. Nem tagadom, le kellett adniok a háztulajdonosoknak is, csakhogy a háztulajdonosok tanultak a bányavállalatoktól: amikor bevezették a szénfogyasztási adót, ezt a céladót, akkor itt a pénzügyminiszter úr az öklét az ég felé rázva kijelentette, hogy ezt azbnban nem szabad áthárítani a fogyasztókra. A miniszteri rendeleten a tinta mtég meg sem száradt s Vida és Kornfeld, a bányavállalatok máris gondoskodtak arról, hogy a szén annyival legyen drágább, mint amennyit le kellett adniok. A háztulajdonosok is ugyanezt csinálülése 1939 november 24-én, pénteken. ják: még meg sem száradt a tinta azon a rendeleten, amely felszólította a háztulajdonosokat, hogy adjanak ïe, máris kezdték a lakbéreket emelni. Nálunk, a Magdolna-városban, tehát egy tipikusan proletárnegyedben azóta már kétszer emelték a lakbéreket. Pedig a munkás, a tisztviselő, a rázúdult adóterheket képtelen áthárítani, gazdasági helyzete, társadalmi elhelyezkedése és egyéb nehézségek miatt, ellenben a háztulajdonosok nagyon jól értették a módját, hogyan lehet azt ~R terhet, amelyet az állam rájuk zúdított, áthárítani és át is hárították, legyen nyugodt Bálás t. képviselőtársam. Ha neki háza van és nem tudta áthárítani, akkor azt kell mondanom, nogy tehetségtelen kezdő ember. Egyike a legsúlyosabb adóknak az alkalmazotti különadó, amelyet a pénzügyi kormány a dekonjunktúra idején vezetett be, mint ideiglenes adónemet, ez az adó azonban dacolt az idővel és a viharral s ma is nyomorítja a magánalkalmazottak tízezreit. A pénzügyi kormány 1937-ben belátta, hogy ezt az adót nem lehet tovább fenntartani, a két és félszeres emelésből a félszerest elengedte, de ez csak annyi, mintha az i betűről letörlöm a pontot. Amikor azionban ezt letörölte, kijelentette, hogy a gyümölcsös kosár kiürült, további leszállítás nem várható. Éppen ezért e társadalmi osztály érdekében kérem a pénzügyminiszter urat, hogy ezt az adóleengedést folytassa tovább, mert a magánalkalmazottak nagy társadalmi rétege — ha figyelembe vészük a drágulást — nem bírja el ezt az adót, mert amennyire javult ennek a társadalmi osztálynak az életszintje azzal, hogy az adót leengedték, réges-régen túlhaladta ezt már a drágulás, amely a többletet elvette. Meg kell említenem, hogy az adómentes létminimum a jelenleg tapasztalható drágasághoz viszonyítva túlalácsonyan van megállapítva. Az emelkedés havi 600 pengő fizetésig merőleges, 600 pengőnél azonban egyszerre ellaposodik, onnan már nem merőleges. Ha módomban volna egy grafikont felrajzolni, akkor bámulnának, t. képviselőtársaim, hogy az adómentes létminimum havi 600 pengő fizetésig milyen merőlegesen megy fel, ott azonban, ahol az igazgató urak, a főmérnökök és a banktisztviseilők jönnek, egyszerre ellaposodik. Van ennek még egy hátránya. Ha a szegény alkalmazott kénytelen túlórázni és brutto keresete meghaladja a havi 300 pengőt, illetve az évi 3600 pengőt, akkor rögtön kiróják rá a jövedelmi adót. Szegény hiába mondja, hogy kérem szépen, a törvényben megengedett levonások után nem maradt 3600 pengő keresetem, az adóhatóságok erre mitsem adnak és tovább is levonják az adót. Kérem tehát a pénzügyminiszter urat, legyen gondja arra, hogyha valakinek a brutto keresete több, mint 3600 pengő, de a törvényben megengedett levonások eszközlése után nem egészen 3600 pengő a keresete, akkor azt a szerencsétlen adóalanyt ne rój ják meg jövedelmi adóval. Ez most sokszor megtörténik, amit számtalan fellebbezés bizonyít. Más bajok is vannak azonban. A legnagyobb igazságtalanság az, ami most újabban gyakorlattá vált. Méltóztatnak bölcsen tudni, hogy a zsidótörvény káros hatása elsősorban abban , nyilvánul, hogy a

1 szegény alkalmazottakat rúgják ki; a gazdagok nem fosztják meg magukat állásuktól, ellenben a szegényt kidobják. Azok a szegény emberek, akik 6—10—15 évig voltak . egy helyen, most kaptak néhány pengő végki-