Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-54

Az országgyűlés képviselőházának 54. dés'sel foglalkozva asst mo^'Ha. h^v s»ól lnhet*v képzelni az elképedést például Skóciában, ha újabban a délnyugati részen lete-epeuen ír la kosság azt kívánná, hogy jog szerint az ír sza­bad államba kebelezzék Jbe«. Hála Istennek, nyugaton is kezdik tehát már megérteni a mi helyzetünket és nyugaton is kezd derengeni egy kicsit a világossá«;. Foglalkoznom kell azonban egy másik problémával is. A nyugati közvélemény és ál­talában, mondjuk, az újságolvasó közvélemény felszínes külső ismérvek alapján ítél ebben a kérdésben. Itt legyen szabad röviden rámu­tatnom azokra a tudományos teóriákra, ame­lyek a nemzetiség és a nemzet- fogalmát meg­határozzák. Két általános teória áll fenn, az objektív és a szubjektív teória. Az objektív teória a vallás, a faj, a közös erődet és a nyelv alapján határozza meg, hogy valaki mely nemzethez vagy nemzetiséghoz tartozik. A szubjektív teória nem e külső ismérvek alapján határoz ebben a kérdésben, hanem azí mondja, hogy a nemzetiséghez való tartozást egyedül az egyénnek hite, érzése és hitvallása dönti el. Itt mindjárt legyen szabad azonban leszegeznem minden félreértés elkerülése vé­gett, hogy ez a szubjektivitás, amelyet a ma­gyar álláspont is magáénak vall, kétféle. Az egyéni szubjektivitás mellett, az egyén érzése mellett fennáll a kollektív szubjektivitás, va­gyis, ha az egyén úgy érzi, hogy valamely nemzethez tartozik, a nemzetnek viszont kol­lektív joga van dönteni a felett, hogy a tár­gyi adatok, áldozatok és egyéb körülmények alapján befogadja-e azt, aki ahihoz a nemzet­hez akar tartozni. Van még egy harmadik körülmény, amelyre rá akarok mutatni. Főleg azért fog­lalkozom ezzel a körülménnyel, mert nézetem szerint nem szabad elmulasztani egy alkal­mat sem, amikor a kisebbségi kérdésről be­szélünk, hogy ezekre a tévedésekre is rámu­tassunk. Ilyen körülmény a világháború előtti 50 esztendő magyar nemzetiségi politikáját ért rágalom és az a hamis beállítás, amely­lyel háborúelőtti politikánkat ma is még sok­szor illetik. Az első a nemzetiségek elnyomásá­nak rágalma. Azt állítják, hogy mi évezredeken vagy századokon keresztül elnyomtuk a né­peket. Legyen szabad arra utalnom, hogy mi évszázadokon keresztül harcoltunk az elnyo­más ellen és a szabadságért; harcoltunk pedig nemcsak a magunk szabadságáért, hanem va­lamennyi későbben itt a Dunamedencében élő tnép szabadságáért is. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől) Az igaz, hogy legtöbbször váll­vetve harcoltunk ezekkel a népekkel, de első­sorban mi magyarok harcoltunk és véreztünk, igazságtalan és erkölcstelen tehát az a vád, hogy a magyar nemzet elnyomatása kisebbsé­geket. Mert mint egyik fiatal tudósa ennek a kérdésnek, megírja, a rendiség korában a po­pulus werbőezyanus állt szemben a plebs wer­böczyanaval. A populus werbőezyanus pedig nemcsak magyarokból, .hanem minden a Du­na medencéjében élt népek közül a populus werbőezyanus közé adoptált és felvett népele­mekből állt, mint a plebs werbőczyana is. Ha pedig egyáltalában szó lehetett elnyomásról, akkor nem a magyarság, hanem a populus werbőezyanus állt szemben a jobbágysággal és merem mondani és ki tudnám mutatni, ha időm volna hozzá, ha valakit elnyomtak, ak­kor elsősorban a magyar jobbágyságnak le­hetnek panaszai, mert a nemzetiségeknek —­ha az eredményeket nézzük meg — talán jobb ülése 1Ô3Ù november Êl-ên, kedden. 249 dolguk volt ebben az országban, mint a ma­gyaroknak. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) •'£. Ház! De szembe keli szállani a magya­rosítás vadjával is. Az a politika, amelyet a magyarosítás vádjával illetnek, a politikának egy liberális korszakába esett. Dsern ez a poli­tika, hanem a központi vonzás volt az, amely felé törekedtek a népek, mint ahogyan Ma­cartney írja, hogy nem minden nemzetiség uta­sította el magától a magyarosítást. Ha ezrek, tízezrek és százezrek haltak meg itt olyanok, akiit egyetlen szót sem beszéltek magyarul, s meghaltak a magyar géniuszért és a magyar szabadságért, kérdezem: lehet-e erőszakos ma­gyarosításról beszélni, amikor ezek levonták ennek a belső érzésüknek a konzekvenciáit, fel­vették ennek a népnek a nyelvét és legtöbb­ször nevüket is megmagyarosították °i (Ügy van! Ügy van! — Taps Jobbfelől.) De meg kell emlékeznem, ha csak egy szó­val is, az 1868:XLIV. tc.-ről is. amelyet a há­ború után az utódállamok is el akartak fo­gadni nemzetiségi, kisebbségi törvényükül és csak azért nem fogadták el* mert túlliberális­nak tartották. Hogy ne a magyar, hanem az angol álláspontot ismertessem, azt írja ez a kis könyvecske, hogy »a mai kisebbségi szer­ződések egészben véve sokkal kevésbbé liberá­lisak, mint ez a magyar törvény«. Ezzel tovább nem is akarok foglalkozni. Kétségtelen, ha Széchenyi, Deálc, a turini Kossuth, Eötvös és a két Tisza megnyilatkozásait vesszük figye­lembe, azt láthatjuk, hogy, igenis, az una eademque libertás, a, suum cuique elve meg­illette itt a kisebbséget, amelytől tisztán csak azt tagadták meg, hogy ezt az államot nemze­tiségi részekre taglalják szét. Igaz, hogy ott lebegett szemük előtt az egységes magyar nemzetállam szintézise is, de. —- amint az előbb mondtam — ez nemcsak magyar részről nyi­latkozott meg, hanem megnyilatkozott vágykép­pen és törekvésképpen az itt élő nemzetiségek legtöbbjében is. Merem állítani, a múlt magyar politikája ezt soha egyetlenegy olyan kény­szerű cselekménnyel sem igyekezett elősegíteni, mint amilyen cselekményeknek tanúi vagyunk naponta az utódállamok részéről. (Ügy von! Ügy van! jobbfelől.) > Kétségtelen dolog, hogy ezek rágalmak vol­tak és nagyon szomorú, hogy e rágalmak alap­ján marasztalták el a nemzetet Trianonban azok a tájékozatlan emberek, akik később ma­guk is beismerték, hogy tájékozatlanok vol­tak és akikről később mindenki megállapította, hogy egyrészt teljes tájékozatlanságban, más­reszt pedig tökéletes elfogultságban szenved­tek. Ez a kis könyvecske is megírja ezt, nem saját iniciatívájából, hanem más forrásokra hivatkozva, amikor azt mondja, hogy »a béke­szerződések büntetni akartak, senki sem volt az elfogulatlanság hangulatában, maga Wilson sem és így jött létre az az igazságtalanság, «i­mondja Macartney — hogy négy nemzetiségi ál­lamot teremtettek ott, ahol azelőtt egy volt«. Három és félmillió magyart szakítottak el és megkérdezésük nélkül, az önrendelkezés elvére való hivatkozással kényszerből helyeztek ki­sebbségi sorba. Hogy mi volt ezeknek a sora, azt ma a külügyi vita során hallottuk s ezért nem akarom ezt részletesen vázolni, csupán azt mondom, hogy nem tartották be a békeszerző­déseket és csak látszat-intézkedéseket tettek akkor, ha már semmiképpen nem tudtak ki­térni, s^ először vagyonukból, állásukból és anyagi javaikból fosztották ki a magyarságot, hogy azután veszélyeztessék az életét is annak»

Next

/
Oldalképek
Tartalom