Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-54

230 Az országgyűlés képviselőházának 5U. kisérte és nem fukarkodott a cáfolatokkal ott. ahol ennek szükségét látta. Ezt a figyelmet kérjük a jövőre is, nehogy az atmoszféra, amely körülöttünk kedvezően kialakult, megzavarodjék. Tudjuk, hogy külügyi szervezetünk most nagy túlterheltséggel kénytelen dolgozni, mert a távolságok jelentőségét a technikai haladás, a rádió, a repülőgép, stb. nagymértékben eltörpítette, de ezenkívül az egymásra torlódó nemzetközi események, a határoknak gyors változása és az országoknak változásai eddig ismeretlen feladatok megoldására és átállításokra kényszerítette a külügyi szervezetet. Ennél a pontnál bizonyára nem fogok véteni én sem a kötelező külpolitikai tapintat ellen, ha kifejezésre juttatom azt, hogy mi magyarok mélyen fájlaljuk, hogy éppen két barátunk nem tudta megtalálni egymás baráti kezét és békésen megoldani a köztük felmerült vitás kérdést, hanem gigantikus párbajt kellett vívniok. Mi szívesebben láttuk volna, ha megtalálva egymás kezét, közös célért, vállvetve tudtak volna küzdeni. Ettől függetlenül — ha már a közelmúlt eseményeinél tartunk — nem kis megelégedéssel konstatálhatjuk azt, hogy teljesen beigazolódott az a szkeptikus álláspont, amelyet különösen mi, felvidéki képviselők a Népszövetség intézményével szemben annakidején is elfoglaltunk. Teljesen beigazolódott^ a mi álláspontunk, hogy ez az intézmény bűnben fogant és ennek következtében torzszülött volt, amely önmagában hordta a bukás csiraját. Nem valósította meg és nem is célozták megvalósítani annak megalkotói azokat a nagy ideálokat, amelyeket a Népszövetség megalkotásakor hangoztattak, hanem a Párizs-környéki békék status quojának fenntartása volt ennek az intézménynek egyetlen és főcélja. És ma fel kell vetnünk a felelősség kérdését nemcsak a külállamokkal szemben, hanem az illető államokban azokkal a politikusokkal szemben is, akik ennek a bukásnak okai voltak és ezáltal okai voltak annak is, hogy ez az intézmény, amely esetleg ideálissá lett volna kiépíthető, most így megbukott és a benne lévő alapgondolat talán évszázadokra elvesztette a hitelét. A magyar kormány^ az egyetlen helyes utat követte, amikor még idejében kilépett a Népszövetségből és amikor itt a felelősség kérdéséről beszélünk, a történelem már is választ adott a felelősségnek arra a kérdésére, amelyet mi sokszor felvetettünk ott a cseh parlamentben és a cseh szenátusban, a cseh vezetőpolitikusokkal szemben, különösen azzal a po^ litikussal szemben,^ aki most a külföldi államokban újra próbálkozik, a cseh állam akkori külügyminiszterével szemben, akinek annakidején azt vetettük a szemére, hogy ki lesz a felelős azért, hogy a cseh republika a szomszéd államokkal és különösen Magyarországgal szemben a viszonyát kellő időben békésen nem rendezi. Nekünk volt igazunk, mert az idő megmutatta, hogy ez a mulasztás milyen következményekkel járt, hogy az egész államuk összeomlott és ma ismét elölről óhajtják kezdeni, de Európa már tanult az eseményekből, tanult a multakból és ma már felismeri, hogy kinek van igaza, hogy melyik az igazság és melyik a toronymagas hazugság, amivel ma is kísérleteznek. Megelégedéssel konstatáljuk, hogy Benes volt államelnök és külügyminiszter úr ma már kormányt sem alakíthatott az ő barátainál, hanem legfeljebb mint bizottságot t fi ülése 1939 november 21-én, kedden. rik őket addig, amíg ez a szerepük is le nem jár. Régi külügyi axióma az, hogy a legjobb külpolitika a jó belpolitika és ez nemcsak a politikai és szociális dolgokra vonatkozik, hanem kiváltképpen a gazdaságiakra. Örömmel állapítjuk meg, hogy kormányunk mindent megtesz ebben a vonatkozásban és erőteljes iramban halad a javítás és a tökéletesítés útján. A napokban egy nemrégen megjelent kis könyvben, a Földrajzi Tarassag 1940. évi évkönyvében lapozgattam. Egészen gyanútlanul olvastam benne, egy közleményt »Űj feladataink« címmel. Ez a közlemény nagyon megkapott, mert nagy ecsetvonásokkal s olyan frappánsan és olyan hihetetlen klasszikus d.omborúsággal rajzolta meg a mi jövőnket, hogy nem is tudtam letenni addig, amíg végig nem olvastam. Akkor olvastam az írója nevét: gróf Teleki Pál. Nem merem érdeme szerint megdicsérni, mert nem akarok bizantinus-látszatba keveredni, csak annyit mondhatok, hogy egészen nyugodtan meg lehetett volna változtatni a címét ós azt lehetett volna írni, hogy »Országunk jövőjének kiskátéja«. T. Ház! A kormány programmja közismert. Nem esik abba a hibába, ami pedig a mi nem" zeti hibánk: lobbanékonyságunk, gyors gyulékonyságunk, lelkesedésünk és az ebben kenyszerűleg benne rejlő egyoldalúságunk. Ha valamiért lelkesedünk, szeretjük azt gyorsan, azonnal megvalósítani és a mellékkérdéseket elhanyagolni. Látjuk, hogy kormányunk nagy erővel rendezi azokat a kérdéseket, amelyeket Matolcsy képviselőtársam annyira előtérbe állított, a szociális kérdéseket és nagy lelkesedésünk közepette rendezi a földbirtok helyesebb megoszlását is például, de ugyanakkor gondot fordít termelésünknek helyesebb irányba való átállítására s külkereskedelmünknek, nevezetesen a kivitelünknek a viszony okhoz képest való erőteljes fokozására. És erre éppen a reformok folytán nagy szükségünk van, -mert Smith Ádám. a régi angol közgazdász, tételként állította fel azt az alapigazságot, hogy egy ország belső fogyasztása és vásárlóképessége éppen annyi, mint amenynyi a kifizetett munkabér összege. Többet nem fogyaszthat, mert nincs miből megvenni, legfeljebb rövid ideig adósságra s ez éppen az a minimális eltérés, amely minden ilyen elméletnél van. Ha tehát fenn akarjuk tartani a tőke- és kamatrendszert és a termelőeszközökre is súlyt helyezünk, akkor ezt csak az exporttal lehet fedezni. De én nem arról akarok szólani, amit a miniszterelnök úr az előbb említett cikkében többek között olyan meggyőzően kifejtette hogy termelésünket át kell állítanunk, hogy exportképes legyen, hanem arról, hogy a szükséges piacok megszerzése szintén külügyi szervezetünk egyik elsőrendűen fontos és nem kevésbbé súlyos feladata, amelyet csak úgy tud teljesíteni, ha arra hivatott tagjai széleskörű, — szinte mondhatnám, bár paradoxonként hangzik — univerzális szakértelemmel rendelkeznek. Ez a feladat a többi állam külkereskedelmi versenye következtében természetesen folytonosan nehezebb is, tehát gondoskodni kell az ifjabb generáció megfelelő ilyen irányú kiképzéséről. Ezzel kapcsolatos mindjárt egy másik probléma is. Külföldi Összeköttetéseinknek eddig* egy sajátos része a főnemességnek többnyire ifjúkorban kötött magánismeretségéből állott.