Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.
Ülésnapok - 1939-53
,-,.,.- - : , Az országgyűlés képviselőházának 53. ülése 1939 november 17-én, pénteken. 197 tekintetben, hogy melyik község kap vagy nem kap könyvtárt. (Sigray István: Dehogy! En sem kaptam!) .. „, Ez nagyon szomorú állapot, hiszen örülnünk kellene, ha a magyar falusi ember, a magyar paraszt tanulni akar, és nem lenne szabad még itt is kicsinyes pártpolitikai szempontoknak közrejátszaniuk akkor, amikor arról van szó, hogy valamely község egy kis házikönyvtárt, vagy pár gazdasági szakkönyvet, megkaphasson, vagy ne kaphasson meg azért, mert történetesen ellenzéki, vagy — szörnyűség kimondani — netalán nyilas volt a község. (Bencs Zoltán: Pártszempont nem érvényesül!) Tudomásom van róla. (Sigray István: Hogy mondhat ilyet?) A rádió gazdasági előadásaiból a kisembereket érdeklő füzeteket nagy v példányszámban kellene kinyomatni és ingyen kellene ezeket terjeszteni, hogy hozzáférhetők legyenek minél több falusi gazdálkodó számára. Elhihetik igen t. képviselőtársaim, hogy ebből sokkal több haszna lenne a falusi népnek, mint abból a sokmilliós plakátból, amelyet a választások alatt a falakra kiragasztottak, vagy sokkal kevesebbe kerülne, mint az a sokszázezer Mép.-jelvény, amelyet ingyen szórtak szét a községekben. (Sigray István: Hát a nyalóka!) Annyi volt belőlük, hogy a falusi ember humorára jellemző módon drótra fűzte őket és a kutyákra nyakravaló« 1 alkalmazta. (Bencs Zoltán: Elég hazafiatlan dolog volt. mert a nemzeti színek voltak azokon a jelvényeken! — Sigray István: Szégyelhetik magukat! — Baky László: Tartsuk be a parlamenti szokásokat, első beszédét tartja a képviselő úr. — Elnök csenget.) A szarvasmarhák tüdőgümőkórjával szemben az állategészségügy mai állása mellett a tiibercolinozás könnyen lehetővé tudná tenni, hogy szélesebb vonalon tudnók a szarvasmarhaállományt ellenőrizni és a pozitív reakciót adó j vagy nyilt gümőkóros állatokat a tenyesztésből kivonni és mint húst értékesíteni. A statisztika szerint, de egyébként is köztudomású, hogy sertésállományunknak igen tekintélyes része esik áldozatul még ma is a sertés pestisnek. Az oltásokkal szemben a falu népe meglehetős bizalmatlansággal viseltetik azért, mert amikor régebben a szérumoltással gyógyították az állatokat, mire az állatorvos kikerült, mire a szérum megérkezett, akkorra rendszerint már az állat vagy elhullott, vagy olyan stádiumban volt, amikor már a szérum sem használt. A szérumoltásuak megvolt az a hátránya is, hogy amíg meg nem betegedett az állat; a szérum, nem fejtett ki semmiféle hatást, ós az állat újra megbetegedhetett. Ma már azonban ott tartunk, hogy a szimultán oltás teljesen tökéletes és megvédi az állatot. Kívánatos lenne, ha olyan vidékeken és olyan községekben, ahol évről-évre mindig felüti fejét a sertéspestis, rákényszeríteni ök az embereket: az oltásra, vagyis az oltást kötelezővé tenniök, (Helyeslés a jobb- és baloldalon.) amennyiben pedig valaki olyan szegény, hogy ezt nem tudja megtenni, mert hiszen, sajnos, még mindig elég drága az oltóanyag, a földmíyelésügyi minisztérium illesszen be költségvetésébe egy olyan összeget, amely lehetővé tenné ezeknek az oltásoknak állami segítség útján való előmozdítását. Az az áldozat, amelyet ezen a térim hoznának, semmiesetre sem volna hiábavaló, kidobott pénz, mert bőségesen megtérül .akkor, ha az ország* állatállománya ilyen módon sikerül megtartani. (Úgy van! Úgy van! a jobb- es a baloüalon. — Sigray István: Több községi kan kell!) Az állattenyésztéssel kapcsolatban foglalkozni kívánok még baromfitenyésztésünkkel, annál is inkább, mert a baromfi çs a baromfitermékek a legtekintélyesebb helyek egyikét foglalják el kivitelünkben, tehát a termelés fokozása kívánatosnak mondható és elsőrendű nemzeti érdeknek minősíthetjük a termelés minél nagyobb mértékben való emelését. Annál is inkább fontos ez a kérdés, mert szociális szempontból is kívánatos a baromfitenyésztés terjedése. Hiszen olyan kisembereknek, akiknek nagyon kevés földjük van és akik esetleg nagy állatot nem tudnak tartani, még mindig módjuk van intenzíven baromfit tenyészteni, vagy legalább is tartani. Aki ismeri a falusi emberek életét, az tudja azt, hogy milyen sokat jelent számukra az a kis bevétel, amit így mellékesen, ezen a réven tudnak maguknak szerezni és hogy ezzel anyagi helyzetükön sokszor milyen jelentősen tudnak könnyíteni. Hazai baromfitenyésztésünk hibája elsősorban az, hogy a minőségi és mennyiségi termelés szempontjából meg nem felelő korcsfajtákat tenyésztett, másodsorban pedig az, hogy korai lm sállatot nem tudott a piacra termelni, ezért teljesen ki volt szolgáltatva — hogy úgy mondjam — az állatok szeszélyének és a keltetést nem akkor tudta eszközölni, amikor az neki anyagilag a legtöbb előnyt tudta volna biztosítani. Ha tárgyilagos akarok lenni, el kell ismernem, hogy a földmívelésügyi kormányzat évek óta nagy lépéseket tett ezen a téren, nagy lépéseket tett nevezetesen a kakascsereakciókkal, a kakaskiosztással és az utóbbi években a baromfikeltető központok felállításával. Ezek — különösen a kakaskiosztás -olyan eredményeket mutattak fel, amennyire kereskedő körökből hallottam és magam személyesen tapasztaltam, hogy a minőségben hatalmas változás állott be. Olyan változás állott be azokban a megyékben vagy járásokban, ahol kakasokat^ osztottak ki, hogy amíg Zala megye egyik járásában 15 esztendővel ezelőtt nem volt exportképes tojás, ma már a kakaskiosztások következtében legprímább, elsőosztályú teatojást tudnak venni a kereskedők ÍV kisemberektől. Ügyszintén a barbnifikeltető köznontok által kiosztott napos csibék, amelyek azt a célt szolgálják, hogy korán legyen exportra, baromfink, az exportnál jelentős emeikedést jelentettek, úgyhogy éppen ezek az eredmények teszik kívánatossá, hogy erre a célra nagyobb összeget fordítson a földmívelésügyi miniszter úr. Kifogásolnom kell azt, hogy a költségvetés indokolásában a miniszter úr az állítólag tiszta vérben kitenyésztett magyar parlagi baromfit kívánja vérfelfrissítés céljára nagyobb mér tékben kiosztani a falu népe között. Meg kell mondanom, hogy ez óriási tévedés, amit csak olyan emberek mondhatnak, akik nincsenek tisztában a baromfitenyésztéssel. Csak ezek mondhatják, hogy van magyar parlagi baromfi. Magyar parlagi baromfi nincs, a magyarok, őseink — amint történelemtudósaink állítják — nem hoztak magukkal tyúkot. Ami baromfi itt a parasztság, falusi lakossáfirunk kezén van az egy idegen, különböző fajtákból összekeveredett korcsfajta, amely sem a termelés, sem az ellenállóképesség szempontjából nem jó, legfeljebb csak húsra; tojáshozamra azonban egyáltalában nem megfelelő, ha tehát ezt esetleg 26*
