Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-53

172 Az országgyűlés képviselőházának 53. hogy a mezőgazdasági kamarák milyen fontos munkát fejtenek ki a földmívelésügyi tárca előbbrevitelében, mint segítőtársak. A mezőgazdasági kamarák az elmúlt 17 esztendő alatt száz ,és száz új eszmét termeltek ki, ezer és ezer cél felé indultak el és sokszor akadályokkal küzdve tapintottak rá a legérzékenyebb kérdésekre ott kint az eldugott falvakban és a messze tanyavilágban, ahova más emberek nem igen tudnak eljutni. A mezőgazdasági kamarák a földmívelésügyi miniszter úr munkatársai kívánnak lenni. Legyen szabad idéznem a földmívelésügyi miniszter úrnak, mint képviselőnek és a Duna—Tiszaközi Mezőgazdasági Kamara alelnökének 1937 március 9-én a kamarai novella tárgyalása kapcsán mondott beszédét, amelyben arra kérte az akkbri földmívelésügyi miniszter urat: »Vegye igénybe a kamarák munkáját minél többet, bízza meg őket egyes speciális feladatok elvégzésével, legyen meggyőződve arról, hogy a kamarákban mindig az egyetemes magyar gazdatársadalom érdekeiért önzetlenül dolgozó munkatársakat fog találni.« Én is csak ezt kérem tőle. Még Valamit kell hozzátennem. (Halljuk! Halljuk! jobbfelől.) Ahhoz, hogy a földmívelésügyi kormányzat teljes mértékben elvégezhesse azt a nagyvonalú mezőgazdasági politikát, amelyet a miniszter úr szándékozik végezni, szükség van arra a mezőgazdaságfejlesztő törvényre, amelyet a miniszter úr meg akar valósítani. T. Ház! Azzal fejezem be beszédemet, amivel kezdtem: a földmívelésügyi tárca honvédelmi tárca. Ez a költségvetés a földmívelő nép minden irányú érdekének képviseletéről , és érdekéről intézkedik, s arról a földről, amely alapja ebben az országban a nemzeti létnek. Miután a földmívelésügyi miniszter úr a költségvetésben védi, fejleszti, támogatja, erősíti ezt a földet és a földdel foglaltóozó népet, kérem a t. Házat, méltóztassék a földmívelésügyi tárca költségvetését elfogadni. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a jobboldalon és a középen.) Eoiök: A vezérszónokok közül szólásra következik? Nagy Ferenc jegyző: Váczy József! Váczy József: T. Ház! Gazdaképviselő számiára alig lehet szebb parlamenti feladat, mint a költségvetési vita során a földmívelésügyi tárcával foglalkozni, azzal a kormányzati ággal, amely agxárországban — mint amilyen a mienk — kétségkívül a legjelentősebb. Igaz, ha állami költségvetésünk fő sommázatát nézem, sajnálattal kell megállapítanom, ihogy a földmívelésügyi tárca bizony elég mostoha elbánásban részesül. Az állami közigazgatás 1-2 milliárdos összegéből a földmívelésügyi tárcának, amint azt az előadó úr is megállapította, mindössze osak 3-9% jut. Ezzel szemben a belügyi tárca dotációja ennek több, mint háromszorosa, a kultusztárcáé pedig ennek két és félszerese. De több jut a kereskedelem- és ipar; ügyi tárcának együttesen és az igazságügyi tárcának is csak alig valamivel, 0-3%4cal kevesebb. T. Ház! Én nem szeretnék ezekkel a számokkal különösképpen argumentálni. Hiszen ezek a bajok régi keletűek és lojálisán el kell ismernem azt is, amit az előadó úr is kifejtett, hogy a jelenlegi miniszter úr igyekezett a kereteket tágítani (Úgy van! Ügy van! a jobboldalon.) és fáradságát a költségvetés nagyon -sok tételénél igen jelentős siker koronázta. ülése 1939 november 17-én, pénteken. A baj azonban organikus és talán olyan régi keletű, hogy az első állami költségvetéssel egyidlőben keletkezett. Azt a tényt, hogy agrárország vagyunk, eddig talán még minden kormány elismerte. Állítom azonban, hogy nem volt még kormányzat, amely ennek sorsdöntő konzekvenciáját levonta volna. Sokszor — különösen a múltban — megelégedtünk annak hangoztatásával, hogy agrárország vagyunk és azt hittük, hogy ezzel már a problémáknak legalább egy részét meg is oldottuk. így jutottunk azután el oda, hogy amikor vihar szánt át ezen a földtekén, akkor mi is sietünk bizonyos réseket betömni és sietünk néha talán kapkodva is olyan intézkedéseket foganatosítani, amelyek egymagukban amúgy sem biztosítanának bennünket a vihartól. T. Ház! Rövid felszólalásomban szeretném kijelölni azt a helyet, amelyet a magyar életben földmívelésügyünknek és földmívesnépünknek el kellene foglalnia, ha biztosak akarnánk lenni és biztosítani akarnánk magunkat a felől, hogy jöjjön bármilyen vihar is, — akár gazdasági, akár politikai — a magyarságnak, a nemzetünknek létét mindig biztosítani tudjuk s hogy az elvonuló vihar és a vele jött záporeső után mindig új élet fog fakadni. Ahhoz azonban, hogy földmívelésügyünk helyét ki tudjuk jelölni a magyar életben, szükségünk van arra, hogy rövid visszapillantást vessünk a múltba, mert e nélkül^ nem tudnánk a problémát kellőleg megvilágítani. T. Képviselőház! 1848-ban, amikor a magyar földmívesosztály megkapta a szabad földet, a jogegyenlőséget és a közteherviselést, akkor adva volt a jogi lehetősége annak, hogy egy egységes társadalmi osztályba tömörüljenek a volt jobbágyok, az úgynevezett bocskoros kisnemesek, akik társadalmi állásra nem voltak mások, mint kisbirtokos parasztok, továbbá a valóban szabad parasztok. Sajnálattal kell azonban megállapítani, hogy ez a társadalmi osztály éppen a jobbágyrendszer következtében anyagiakban és szellemiekben is annyira szegény volt, hogy nem tudott magán segíteni és sem politikai súlyt nem tudott szerezni, sem pedig gazdaságilag nem tudott előbbrejutni, úgyhogy az 1860-as évek elején még mindig a faeke járta és csak a 60-as évek későbbi során lett a fagerendelyes vaseke uralkodó a kisgazdaságokban. Ezzel kapcsolatban szeretnék valamit mondani, amit szerettem volna elhallgatni, de talán jobb, ha megmondom: még ma is vannak olyan községek, amelyekben a lakosság túlnyomó része ilyen fagerendelyes vasekét használ. T. Ház! Az 1867. évi kiegyezés, a liberalizmus kora nem hozott semmi javulást, nem hozott semmi jót a mezőgazdaságnak és a földmívesosztálynak; sőt anyagi ereje ha lehet, még jobban leromlott, úgyhogy amikor elérkeztünk a második ezredév küszöbére, 1895-höz, akkor a mi nagy agrártudósunkhoz, Bernáth Istvánnak már meg kellett írnia azt a megrendítő könyvét, »A zálogbatett Magyarországkoot, amelyben igazán megrendítő szavakkal ecseteli, hogy a nemzetközi nagytőke hogyan gyűrte le a magyar mezőgazdaságot (Ugy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) és mennyire elhagyatott lett, mennyire magára maradt a magyar földmíves. Kár volna itt elhallgatnom, hogy nálunk is voltak, — Károlyi Sándor grófra^ és munkatársaira gondolok — akik felismerték azt a ;je-