Képviselőházi napló, 1939. III. kötet • 1939. november 15. - 1939. december 7.

Ülésnapok - 1939-52

Az országgyűlés képviselőházának 52. ülése 1939 november 16-án, csütörtökön. 143 •elégedéssel üdvözölhetem és csatlakozhatom Meskó t. képviselőtársamnak ahhoz a kijelentéséhez, hogy az ellenzék oldaláról is bizonyos bizakodással és nagy várakozással tekintünk az igen t. miniszter úr tevékenysége elé. De ímert általaiban véve bizalmatlan vagyok a kormánnyal szemben, — fajdalom — a költségvetést nem szavazhatom (meg. Elnök: Szólásra következik! Mocsáry Ödön jegyző: Ronkay Ferenc! Elnök: Ronkay Ferenc képviselő urat illeti a szó. m Ronkay Ferenc: T. Képviselőház! őszintén sajnálom, hogy előttem szólott t. képviselőtársam az iparügyi tárca költségvetésének tárigyalásánál külkereskedelmi térről áttért a külpolitika Kérdésére, hiszen mi hallgatólagos megegyezés folytán szokásba vettük azt, hogy a külpolitika kérdését nem bolygatjuk, ezt a kérdést teljesen átadjuk azoknak, akiknek ez hivatásuk, a miniszterelnök úrnak és a külügyminiszter úrnak. (Ügy van! Ügy van! jobbfelőí.) mert soha sem lehetünk biztosak abban, hogy egy illetéktelenül (megfogott témánál nem okozunk-e ezerszer több kárt az ország külkereskedelmi és külpolitikai érdekeinek, mint amennyit, elismerem, abszolút jóhiszeműséggel használni akarunk. Az iparügyi tárca költségvetésénél el isme réssel adózom az iparügyi miniszter úr indokolásának első oldalán foglalt aziránt a megállapítás iránt, hogy az ipar fejlesztésének és irányításának legfontosabb tétele a nyersanyag kérdésié és az energia kérdése. Ezzel a miniszter úr megállapította ennek a kérdéskomplexumnak két legfontosabb sarkpontját., Az előadó úr igen szakszerű és szépen előadott értekezésében a nyersanyagkérdések tekintetében elsősorban a nehézipart érdeklő bányászati nyersanyagokra terjeszkedett ki és felhívta az iparügyi miniszter úr figyelmét arra, hogy a honvédelmünk fontos alkatrészét képező nehéziparunk nyersanyagszükséglete fedezve nincsen és amikor az elmúlt év november 2-án a bécsi döntésnél megállapították ^Gömör megye és Abaúj megye határát, akkor a nehéziparunk két legfontosabb állomáshelyét, a diósgyőri állami vasgyárnak és a Rimamurányi borsodmegyei vasműveinek vasérctélepeit nem nekünk ítélték oda. Mindenesetre olyan készletünk van, amely a szükséglet 25—30%-át fedezi, azonban a nehézipar legfontosabb anyagaiban, így a kokszban tökéletes behozatalra szorulunk, mert amint az előadó úr is igen alaposan megmagyarázta, magyarországi szeneinket kokszolásra nem tudjuk felhasználni és így a kokszszükségletet teljes egészében külföldről hozzuk be, vasércszükségletünknek egy jelentékeny részét szintén, más fémekben pedig, mint a rézben és különösen a hadiiparban szükséges finomabb acélminőségek gyártásához használt króm-, nikkel-, wolframm-éroekben teljesen a behozatalra vagyunk rászorulva. Amikor a nehéziparnál — amely, ismétlem, hadiérdekből egyike a legfontosabb iparainknak — ilyen nagymértékű nyers anyagbehozatalra kényszerít bennünket természeti adottságunk, akkor nézzük meg az érem ugyanazon oldalán, ugyancsak a hadiipar szempontjából, textilgyáráink helyzetét is.' Földmíivelő állam lévén, az ember önkénytelenül arra gondol, hogy textiliparunk nyersanyagainak túlnyomó részét mi magunk is fe-dezni tudnánk. Az, hogy pamutbehozatalra és jutabehozatalra szorulunk, természetes, mert hiszen azokat a tengerentúli államokban termelik, mi nem vagyunk képesek azokat megtermelni. A Budapesti Kereskedelmi és Iparkamara 1938. évi statisztikájában azt látom, hogy például textilgyáraink nyersanyagszükséglete tekintetében behozatalra szorulunk. Gyapjúban a behozatalunk, amely 1937-ben még 7-3 millió pengőt tett ki, 1938-ban leszállt 5 millió pengő értékűre, az iparügyi kormány igen okos beavatkozása következtében, amenynyiben előírta a hazai gyapjúnak nagyobb mennyiségben való felhasználását. Ugyancsak behoztunk 1-5 millió pengő értékű lent és kendert. A gyapjúbehozatal tekintetében az első pillanatban arra gondolhatnánk, amit sokszor • hallok textilkörökben, hogy a külföldi, az ausztráliai, de főképpen az angol gyapjútermelés olyan finom minőségeket termel, hogy azokat mi nem tudjuk pótolni és éppen azért kénytelenek vagyunk a textilipari nyersanyagot ilyen finomabb gyapjúminőségekben pótolni. Azonban éppen a kereskedelmi és iparkamara jelentéséből azt látom, hogy nem ez a helyzet, mert a finom gyapjúminőségeket igénybevevő fésűs fonóipar kedvezőtlenebb foglalkoztatása miatt éppen nem szorultunk e finom gyapjúminőségekben behozatalra, hanem a kártolj fonalból rosszabb minőségeket hoztunk be és ha ugyan nem is fogadom el azt az érvelést, de ha feltételezem azt, — bár minden érzésem tiltakozik ellene — hogy a mi gyapjútermelésünk rosszabb minőséget ad, akkor itt egy anomála áll fenn, mert semmi szükség sincs arra, hogy mi idegen országokból roszszabb minőségű gyapjút hozzunk be. Természetesen ugyanakkor felvetődik az a kérdés, vájjon meg tudjuk-e mi termelni azt a szükségletet, melyet textiliparunk igénybe vesz. Amennyiben nem tudnánk, akkor az iparügyi miniszter úr a földmívelésügyi miniszter úrral karöltve bizonyára meg fogja találni ennek a kérdésnek a megoldását, mert hiszen el kell követnünk mindent abban az irányban, hogy nyersanyagaink közül azokat, amelyeket mezőgazdaságunk adottsága következtében megtermelhetünk, mindenképpen itthon állítsuk elő. Tény az, hogy itt nagyobb, mértékű propagandára lesz szükség. Éppen a juhtenyésztéssel kapcsolatban volna szükség propagandára, {Ügy van! a jobboldalon.) amelyhez a földmívelésügyi kormány valószínűleg készséggel fogja adni segítségét, mert hiszen nálunk. Magyarországon a juhhús fogyasztás szállt le igen mélyen és ez okozta legfőképpen azt, hogy a mezőgazdaság abbahagyta a juhtenyésztést. Viszont tény az is, hogy a nyersgyapjú átvételi ára roppant alacsony. (Ügy van! a jobboldalon.) Az 1 pengő^ 70 filléres átvételi ár mellett a mezőgazdaság számításait nem tudja megtalálni. (Ügy van! jobbfelől. — Csoór Lajos: Annyiért nem lehet hirkát tartani!) Nem az ipar hibás abban, hogy itt a készposztó és a nyersgyapjú ára közt olyan óriási távolság van. (Maróthy Károly: Kartelkérdés!) Ha nem az ipar a hibás, akkor el kell kerülni minden momentumot, amely gátat épít az ipar és a földmíves közé. (Ügy van! úgy van!) Mert hiszen amikor az árak úgy emelkednek, hogy a földmívelés esetleg létalapjaiban érzi magát megtámadva, olyankor nem az ipar a hibás, nem az ipari árak, hanem a ke-