Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-50

Az országgyűlés képviselőházának 50. folyólag kellő utánpótlásuk biztosítva legyen. Ma, amikor a technikai tudás nemzeteket emel fel a gazdasági és szociális fejlődés magasan ívelő útjára, nekünk sem szabad elmaradnunk, hanem, igenis, alkalmazkodnunk kell a kor követelményeihez. A tárca költségvetését elfogadom. (Elénk éljenzés és taps a> jobboldalon és a középen. -- A szónokot többen üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik? Mocsáry Ödön jegyző: Gróf Esterházy Móric! Elnök: Gróf Esterházy Móric képviselő urat illeti a szó. Gróf Esterházy Móric: T. Ház! Tekintettel az idő előrehaladott voltára, méltóztassanak megengedni, hogy egészen röviden és távirati stílusban szóljak hozzá a tárgyalás alatt lévő tárca költségvetéséhez; nevezetesen a 4. és 5. címhez volna egynémely megjegyzésem. Az igen. t. előadó úr, Homonnay Tivadar t. képviselőtársunk tanulmányszámba menő előadásában a bekötőutak fontosságát is hangsúlyozta. A magam részéről ehhez természetesen csatlakozom, hiszen nem először van alkalmam erről beszélni, mind itt a t. Házban, mind pedig azonkívül is. Csak azt kérem az igen t. kereskedelemügyi kormánytól, hogy bekötőutakat elsősorban olyan vármegyékben létesítsenek fokozottabb mértékben, ahol a hiány százalékszerűén a legnagyobb, mert vannak vármegyék, ahol a hiány 35—40%, más vármegyékben pedig ez a percent, hála Istennek, kisebb. Ez az első, kérelmem. A második kérelmem pedig az, hogy elsősorban olyan községek kapjanak bekötőutat, amelyeknek semmiféle más közlekedési útvonaluk nincs, tehát sem vasútjuk, sem víziútjuk, sem pedig állami útjuk. Ami mármost az átkelési szakaszokat illeti, ezeknek fontosságára több képviselőtársam rámutatott, úgyhogy ezt bővebben taglalni, azt hiszem, felesleges. Itt csak azt kérném, hogy az aszfaltfelületi kezelést méltóztassanak már egyszer abbahagyni. A tartóssága faluhelyen minimális, mégpedig több oknál fogva, amelyet nem akarok itt előhozni. Állandó javítást és foltozgatást igényel és végeredményben nagyon drága. Ha az eredeti felületi kezelés négyzetméterenként nem is sok, de végeredményben nagyon drága. Főhibája a mai időkben az, hogy importanyagot dolgoznak fel, olyan importanyagot, amelynek importálására ebben a vonatkozásban, nézetem szerint, nincs szükség, mert sokkal tartósabb, gazdaságosabb és importra nem szoruló megoldás a cementmakadám, amellyel egyes helyeken igen szép eredményeket tudnak elérni éppen az átkelési szakaszoknál. Figyelmébe ajánlom még az igen t. miniszter úrnak a bolettaalap és egyes vármegyei útadóalapok közötti elszámolás kérdését, mert mint bölcsen méltóztatnak tudni, a bolettaalap körülbelül 5 millió pengőt térít meg évente különféle közmunkakötelezettségek fejében az államkincstárnak, illetőleg a kereskedelmi minisztériumnak, ez pedig az egyes törvényhatóságoknak. Talán két évvel azelőtt még, sajnos, az volt a helyzet, hogy egyes vármegyéknek e tekintetben meglehetősen nagy követeléseik voltak a kereskedelemügyi, illetőleg a pénzügyminisztériummal szemben. Jelenleg őszintén szólva, nem tudom, hogy áll ez a kérdés; vájjon ezeket a tartozásokat az állam a törvényhatóságokkal szemben lerótta-e vagy sem, de azt látom, hogy az 1937/38, évi zárszámadás ése 1939 november lU-én, kedden. 615 a bolettaalapnál teherként 66,181.900 pengő kiadási hátralékot mutat ki, míg az összes bevételek ugyanabban az esztendőben a zárszámadás szerint 66,449.000 pengőt tettek ki. A kiadási hátralék tehát, amelyet közönséges halandóknál, azt hiszem, úgy hívnak, hogy adósság, majdnem akkora, mint az alapnak egy évi bevétele. Ez nem tartozik ide, majd a zárszámadásnál szóvá fogom tenni. Csak attól tartok, hogy ebben a 66 milliós kiadási hátralékban abból az 5 millióból, amit az útadóalapnak meg fog téríteni, valamicske benne lehet. Ha pedig benne van, akkor ez nagyon hátrányos a törvényhatóságok költségvetésére, illetőleg az útadőalapok költségvetésére, egyrészt azért, mert egész realitásukat felborítja, másrészt pedig azért, mert az állammal szembeni illikvid követeléseket sem útburkolási, sem műtárgyépítési célokra felhasználni nem lehet, azok legfeljebb a zárszámadásokban, papíron szerepelnek. Ezzel kapcsolatban bátor vagyok ismételten felhívni a t. Ház figyelmét az 1920 : XXVII. te. 3. §-ának (5) bekezdésére, amely általában nem eléggé ismert és amely azt mondja (olvassa): »Az útadó és községi közmunkajövedelmek felhasználásánál — az állami közutakat kizárva — a közutak forgalmi fontossága és nem azok jellege az irányadó. Ehhez képest az azokról várható jövedelem felosztását és felhasználását az érdekelt törvényhatóságok meghallgatásával a Kereskedelemügyi m. kir. miniszter állapítja meg.« Ebből természetesen az is következik, hogy az államépítészeti hivataloknak, illetőleg a kereskedelmi minisztériumnak elég nagy^ felelőssége áll fenn a törvényhatósági úthálózat kiépítése tekintetében, hiszen a döntő szó^ a törvényhatóságok meghallgatása után e törvényszakasz értelmében mégis csak a kereskedelemügyi miniszteré. De az államépítészeti hivatalok nemcsak útépítéssel foglalkoznak, hanem — ahogy az indokolás a 33. oldalon nagyon helyesen megjegyzi: — »a hivatalokra hárul más állami ha-; tóságok építkezéseivel kapcsolatos műszaki teendők ellátása is, ...amelyek sokszorosan meghaladják az állami közutakkal és hatóságokkal kapcsolatos teendőket.« Ez teljesen ígY van. És azt hiszem, szükségessé teszi, hogy a* államépítészeti hivatalok, általában az állami hivatalok iránti bizalom a közönség részéről, azok tekintélye azokkal szemben, akiket ellenőrizni kötelességük, csorbítatlan lehessen. Igen sajnálatos és fájdalmas előttem, aki a személyes körülményeket ismerem, — lélektanilag érthetetlen is — az az eset, amiről a miniszter úrnak is bizonyára tudomása van. Az volna a tiszteletteljes kérelmem, hogy méltóztassék az egész pénzkezelési rendszert, illetőleg az állami számvitelről szóló és errevonatkozó szakaszokban lefektetett rendszert felülvizsgálat tárgyává tenni, nehogy hasonló szomorú és a bizalmatlanságot joggal felkeltő esetek megismétlődhessenek. Mert, azt hiszem, bizonyos fokig talán fennáll az a közmondás is, hogy az alkalom szüli a tolvajt. Örömmel látom, hogy a kötelező jegyek adóssági álladéka az 1939/40. időszakban lényegesen csökken a múlttal szemben. Historizálni nem akarok, csak megjegyzem, hogy a kötelező jegyekkel való operálás már a múltból átvett elég terhes örökség, amelyet nem egy alkalommal kritizáltam és amely részben összefügg annakidején az országos útépítési alap felszámolásával. Csak azt kívánom megjegyezni, hogy