Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-50

Az országgyűlés képviselőházának 50. üt egyedüli, aki egész jegyet adott oda. Én megértem, hogy az államvasutak valójában sokszor azt sem tudja már, hogy egy-egy ilyen járatra mit fizet rá. Talán helyesebb lenne ebben a tekintetben áttérni a svéd vagy pedig a többi északi államok rendszerére, ahol mindén egyes utasnak meg kell váltania a maga egész jegyét; akinek azután díjkedvezményre joga van, azt az a tárca, ahol az illetőnek munkahelye van, vállalja magára és az fizeti ki a különbözetet, így talán az államvasutak tudna kalkulálni; ha azonban már az utazási díjkedvezmény fenn tárta tik, vagy kívánatos, hogy ez fenntartassák, akkor ne vonják ki éppen a legszegényebb társadalmi népréteget belőle. A másik kérdés, amihez hozzá kell szólnom, a Máv. tarifapolitikája. Pártunk egyik vezérszónoka fejtette ki, hogy a Máv. tarifapolitikája tulajdonképpen régi és elavult. Ezt a magam részéről is meg kell állapítanom. Hozzáteszem azonban teljes lojalitással: kétségtelen, hogy e a tarifapolitika összefügg a külállamok tarifapolitikájával, tehát mi magunk egyedül nem tudjuk megoldani ezt a kérdést. De hogy ebben a tekintetben igen nagy visszásságok vannak, az — hogy egy szakmába vágó kérdést említsek — látható például a magvak tarifájánál. Itt ugyanis a baltacin-, a bükköny-, a lóhere-, a lucerna-magvak, a dughagyma, mind egy díjtételbe esnek, mégpedig darabárunál a II. és vagóntételben a VI. díjtételbe, holott ezek között az árucikkek között óriási különbség van árban és értékben. Hiszen például a dughagyma vagy a bükköny ára métermázsánként 20 pengő, ezzel szemben egyes magvaknak, például a fehér herének ára 500 pengő, de olyan magvak is vannak, amelyéknek többezer pengő a mázsánkénti értéke. Természetes, hogy ha a legalacsonyabb értékű vagvakra is ugyanolyan díjtételt rónak ki, mint ezekre, akkor ez valóban antiszociális rendelkezés, mert éppen a kisembert érinti a legjobban. Nehogy azonban az a szemrehányás essék, hogy én a Máv. költségvetését csak terhelni akarom, mondok valamit, ami talán egy kis hasznot is hoz, ha nem. is túlsókat, de érdemes vele foglalkozni. Akik a mostani közutakat, a mo- ; dern nemzetközi betonutakat gyakrabban járják, észrevehetik, hogy három-négy esztendő óta egy új közlekedési műfaj — ha szabad ezzel l a kifejezéssel élnem — keletkezett, a lómobiinak | nevezett teherkocsi, amely elé két lovat fognak. Nagyon jól tudjuk, hogy a lómobilra körülbelül 50 métermázsa terhet lehet rakni és azt is jól tudjuk, hogy ezeket a lómobilokat nem kisgazdák, hanem vállalatok és nagy gazdaságok tartják. Ha valaki például egyszer fáradságot venne magának arra, hogy egy este velem a lajosmizse—kecskémét—szegedi nemzetközi műúton lejöjjön, az 15—20 ilyen kocsival találkoznék, amelyek mindegyike 50 métermázsa terhet hoz be Budapestre vagy visz ki onnan. Egy ilyen fogat évi 16 vagy 18 pengő közúti adóval meg; ússza, — mert hiszen csak a két ló és a kocsi után kell adót fizetni, tekintet nélkül arra, hogy milyen célra szolgál a fogat — pedig azzal, hogy így fuvaroznak, megkárosítják az államot a feladó állomás kövezetvámjával, hiszen csak a budapesti köivezetvámot kell lefizetni, de ebből az államnak a legkevesebb haszna van. Miután egy ilyen fogat az államvasút fuvartéte^ lének a feléért fuvaroz, ez a közlekedési műfaj mindig jobban el fog terjedni és kétségtelen, hogy előbb vagy utóbb az államvasút és a kereskedelmi tárca hátrányosan fogja ezt érezni. Azt, hogy ez összegszerűleg mit jelent, nem én 1939 november lÁ-én, kedden* 589 vagyok hivatott megítélni, erre nézve országos viszonylatban kellene kutatásokat eszközölni, hiszen csak így derülne ki, hogy tulajdonképpen mennyi kárt okoznak illetve maguknak mennyi hasznot hoznak. Mindenesetre az államvasutak figyelmébe ajánlom ennek a kérdésnek tanulmányozását. : Ezekután áttérek felszólalásom tulaj donkepeni targyára, a kereskedelmi tárca költségvetésére, illetve helyesebben a kereskedelem helyzetere. T. Ház! Azt hiszem, nem árulok el titkot, amikor azt állapítom meg, hogy a magyar ember mindig kitűnő katona volt, többé-keyésbbé a földet is túrtuk, közigazgatni is tudtunk valamennyire, jól vagy rosszul, ellenben mindig elég rossz szervezők voltunk és a limine utáltuk a kereskedelmet. Ez az oka annak, hogy itt Magyarországon nem tudott német, angol vagy francia mintára patrícius kereskedőtársadalom kifejlődni, legfeljebb csak a színmagyar városokban, Debrecenben vagy Szegeden mutatkozik egy kis kivétel, nagy altalánosságban azonban meg kell állapítani, hogy e tekintetben sok hiány van. 1918-ban, a világháború befejezése után, amikor olyan sek menekült tisztviselő és a katonaságtól leszerelt egyén volt állás nélkül, sáskamódjára ellepték a közgazdasági és a kereskedelmi pályákat. Valahogy úgy éreztem, hogy visszatért a XV. század, az Újvilág és a fűszerszigetek felfedezésének kora, amikor Kolumbusz Kristóf, Amerigo Vespucci és Magellan Ferdinánd nyomán számtalan kalandor mind mind a gyors meggazdagodás reményében lepte el ezeket az újonnan felfedezett országokat. így volt valahogy minálunk is a kereskedelmi pályán. Ezeket az urakat azonban nem érdekelte az áru, hiszen áruismeretük valójában nem is volt, hanem a XV. század fűszere helyett idegen valuták, részvények és ha már áruról volt szó, talán a határidőbúza volt a kereskedelmi tevékenységük tárgya, gondolván, hogy ezen a téren sokkal hamarabb lehet sikert aratni. Természetes, hogy az ilyen kereskedők, — mint ahogy az első tavaszi napsugártól a hó elolvad — eltűntek. Nem is sajnálja őket senki. Felszólalásomban azonban arról a sok névtelen keresztény kereskedőről kell beszélnem, akik abban az időben, amikor a fiatalság egyrésze Erger-Bergert énekelt, vagy az egyetemeken pofozkodott, bátorságot érzett magában arra, hogy raktárakban, irodákban és műhelyekben kei-esse boldogulását és a kereskedelmet valójában hivatásként kezelje. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) T. Képviselőház! Sokan, akiknek talán magasabb képzettségük volt és bármelyik más pozícióban is megállhatták volna helyüket, vagy megtalálták volna az elhelyezkedésüket, rászánták magukat arra, hogy kereskedői pályára menjenek, ezzel mintegy iskolapéldáját adva a gyakorlati antiszemitizmusnak, amelyet én abban látok, hogy a zsidóság* kezéből egy-egy pozíciót ki kell venni. (Ügy van! Ügy van! a jobboldalon.) Ezeknek a névtelen hősöknek adózom tisztelettel, nekik minden támogatás kijár, ezek minden jutalmat megérdemelnek. (Helyeslés a jobboldalon.) Sajnos, valójában nem ez történt. Meg kell említenem, hogy abban az időben még kicsinynek ismert szövetkezetek annyira túldimenzionálták magukat, olyan csúcsszövekezetekké nőttek ki, hogy ma már ezek a keresztény kiskereskedelem legnagyobb ellenségei és konkurrensei. Én a szövetkezeteknek csak elismeréssel tartozom