Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-28

30 Az országgyűlés képviselőházának hetet kell befizetnie, amikorra eléri a jára­déknak azt a magasságát, amelyet az ipari munkás — mindig hangsúlyozom, az első bér­osztályban, tehát 1 pengős napibér mellett — 800 heti járadék befizetésénél elér. T. Képviselőház! Nem újkeletű az előttem, hogy az egész munkásbiztosítás konstrukció­ját nem elaprózva es szétszórva kell megvaló­sítani, hanem egységesen. Én tudom azt, hogy egy olyan különálló intézmény, mint az Or­szágos Mezőgazdasági Biztosító Intézet, nem tudja nyújtani azt, amit a már szervesen ki­épített Társadalombiztosító Intézet tud nyúj­tani tagjainak. Bármilyen jószándéka van is a földmívelésügyi miniszter úrnak, szétforgá­csolva nem tudja nyújtani a szociálpolitikai intézményeknél azt, amit az egész szociálpoli­tikánkat egységesítve nyújtani tudna. Feltéve, hogy megvalósul a betegségbiztosítás, amiben bátor vagyok kételkedni azok után a szomorú tapasztalatok után, amelyek ezen a téren már jelentkeztek számomra — a betegségellátás ne­hézségeivel fogunk találkozni, még ha anyagi fedezet lesz is. Látom ezeket a nehézségeket, amelyek a gyakorlati életbe való kresztülvitei­nél a szolgáltatások terén jelentkezni fognak, látom, mert magam is dolgoztam munkásbiz­tosító intézetnél és nemcsak tanulmányaim alapján, hanem ebből kifolyólag is jutottam arra a következtetésre, hogy egész szociálpo­litikánkat, tehát az etermészetű betegség, bal­eset, öregség, rokkantság biztosítási intézmé­nyeinket egységesíteni kell. Most is szomorúan gondolok azokra a herce-hurcákra, amelyek az egyes miniszterek között a mezőgazdasági munkások szociális biz­tosítása körül lefolytak. Emlékszem Vass Jó­zsef volt népjóléti miniszterre, aki jószándék­kal egyformán akarta megcsinálni a mező­gazdasági és ipari munkások biztosítását és ismerem azt a küzdelmet, amelyet a földmí­velésügyi kormányzat folytatott ez ellen a gondolat ellen, mert talán presztízskérdést csi­nált abból, hogy a mezőgazdasági ^ munkások szociálpolitikai védelme, az ő hatáskörébe és ne az arra illetékes miniszter hatáskörébe tartozzék. Változatlanul az az álláspontom és nagyon szeretném, ha a miniszter úr hajlana a felé az álláspont felé, hogy az ország jól felfogott érdeke a mezőgazdasági munkások szociálpoli­tikai védelmének kiépítése betegség, baleset esetére, az öregségi, rokkantsági biztosítás ; a mai idők követelményeinek megfelelően, bár­milyen anyagi áldozatba kerüljön is; de mél­tóztassék miniszter úr ezt a többi társada­lombiztosítási ágazattal szerves egységben megcsinálni, mert sokkal kiadósabban, olcsób­ban lehet szolgálni a széles néprétegek érdekét, mint mai elszigetelt állapotában, ahogyan van, úgyhogy például nem tudom mi oknál fogva, ismétlem, talán a matematikusok elszámítása miatt, kevesebb szolgáltatást nyújt ez az intéz­mény ugyanazért az összefért, mint amennyit a Társadalombiztosító nyújt. Amikor a képviselőiház ezekkel a kérdések­kel foglalkozik, mindig itt leszek, hogy ezt a gondolatot támogassam és ha most ezt részlete­sebben taglaltam is, ezt csak azért tettem, hogy a miniszter úr figyelmét kissé intenzívebben ráirányítsam ezekre a kérdésekre, mert meg­engedhetetlennek tartom, hogy amíg- az ország társadalmának egyik része szociálpolitikai téren mégis valamennyire el van látva, addig a másik oldalon a mezőgazdasági munkásság, 28* ülése 1939 szeptember 21-én, csütörtökön. a mezőgazdasági proletárság, tehát a legnyomo­rultabb társadalmi réteg, teljes szociálpolitikai elhagyatottságban él. Ebből következik az én okfejtésem alapján, hogy ezt a javaslatot, amely az 1938 :XII. te. folytatása, vérszegény javas­latnak tartom. Igaz, hogy ha valaki soha éle­tében nem kapott négy pengőt, az örül annak, ha négy pengőt zsebre tehet, de a szociálpoli­tikai alkotásokat nem ebből a szempontból kell nézni és nagy naivitásra vall az a felfogás, amely ezt a szempontot akarja ezzel a törvény­javaslattal kapcsolatban kidomborítani. A szo­ciálpolitikai törvényalkotásoknak az a céljuk, hogy az elhagyott rétegeket felemeljük, támo­gassuk, körülbástyázzuk, egészségügyi és más szempontokból. Ha ebből a szempontból néz­zük ezt a törvényjavaslatot, akkor mindjárt más véleményünk van az ennek a javaslatnak alapján történt szolgáltatásokról. A javaslat négy pengő havi járadékot ad egy 60 éves öreg­asszonynak, aki a munkából kivénhedt, aki el­vesztette férjét, akinek nincs hozzátartozója, akire támaszkodhatnék. (Czermann Antal: Miért ne lennel Ott vannak a gyermekek!) Négy pengő havi_ járadék napi 13 fillért jelent, Méltóztassék elképzelni, hogy mit jelent 13 fil­lért naponta egy embernek. Méltóztassék elkép­zelni, mit jelentenek ezek a majdan kifizetendő összegek, amelyek 30—40 év után válnak esedé­kessé s amelyek a 10 pengőt sem érik el, ame­lyek tehát számiba sem jöhetnek abból a szem­uontból, (hogy ezekből az összegekből tenget­hessék valahogyan nyomorult életüket. Kissé magasabbra kell emelkedni szociálpolitikai al­kotásainknál és minden áldozatot meg kell hozni a magyar mezőgazdasági munkásság és proletárság érdekében, hogy annak szociálpoli­tikai ellátása emberiesebb legven. Tudom, hogy a földmívelésügyi miniszter úr is azt mondja, amit az előadó úr is mon­dott, hogy nincs anyagi fedezet. Szociálpoliti­kai törvényalkotásaink során mindig ezzel az ellenvetéssel találkoztam, sőt annakidején a szociálpolitikai törvényalkotások kezdeti kor­szakában más véleményekkel is találkoztunk, amelyek azonban az idők folyamán lassanként lecsiszolódtak. Ma mindenki veri a mellét, hogy szociálisan gondolkozik, ma nincs olyan ember, aki ezzel a gondolattal szembeszállna, mindenki védelmére kel a szegény emberek­nek, a nyomorultaknak és az elhagyottaknak. Ma nincs olyan ember, aki ezzel ellenkező ál­láspontot foglalna el, de a kérdés valahogyan nem akar dűlőre jutni, ezt a mélyről fakadó szociális érzést nem akarják a gyakorlati élet­ben alkalmazni. Így van ez a mezőgazdasági munkásokkal kapcsolatban is. Szociális érzés­ben nincs hiány, de azt mondják, nincs pénz. Én, aki tudom, hogy milyen életet élnek a me­zőgazdasági munkások és aki tudom azt is, hogy milyen társadalmi értéket jelent a ma­gyar mezőgazdasági munkásság mindenféle szempontból erre az Országra nézve, nem tu­dok olyan anyagi áldozatot elképzelni, ame­lyet ennek az országnak ne kellene meghoznia ennek a társadalmi rétegnek szociálpolitikai ellátásáért. Azt az okfejtést, amelyet itt hal­lottunk, mindenki magáévá teheti és csak szé­gyennel gondolhat az ember a mezőgazdasági munkásság elhagyatottságára. Amikor^ az ipari munkásoknak különböző segélyek címén 107 millió pengőt fizetnek ki, itt körülbelül 4-5 mil­lió pengő az az összeg, amely a 3 millió mező­' gazdasági munkástömeg között megoszlik. Tu-

Next

/
Oldalképek
Tartalom