Képviselőházi napló, 1939. II. kötet • 1939. szeptember 15. - 1939. november 14.

Ülésnapok - 1939-31

Az országgyűlés képviselőházának 31. ülése-1939 szeptember-27'~ém>> szerdán. 87 lelkében. Én azonban úgy érzem, hogy az előzmények után ez a javaslat nem fogja általánosságban ennek a lelki megnyugvásnak érzetét kelteni a lelkekben, hanem attól félek, hogy nagy általánosságban is, de elég széles rétegek. lelkében a csalódottság érzése fog feltámadni. Nem szociális olajcsepp lesz ez, amelyik az égő fájdalomnak kínját fogja enyhíteni, hanem igen könnyen olyan olajcsepp, amely talán a hamu alatt szunnyadó tüzet fogja lángralobbantani és az így lángralobbantott tüzet tovább fogják égetni a nyomorúságtól, az életküzdelemtől egyébként is égő lelkek. Mi, azok az ellenzéki képviselők, akik a javaslatot mindamellett elfogadjuk a részletes tárgyalás alapjául, amint közülünk nem egy hangoztatta, abban a biztos hitben és reményben — talán még azt is mondhatnám, tudatban —- tesszük, hogy a mi kívánságaink, amelyek ennek a néprétegnek kívánságai, a részletes tárgyalás során sokkal nagyobb mértékben nyernek kielégítést, mint amilyen mértékű kielégítést ez a javaslat jelent. Erre enged következtetni a földmívelésügyi miniszter úrnak tegnap elhangzott beszéde során az a kijelentése is, amely szerint benne megvan a hajlandóság arra, hogy a részletes tárgyalások során korrekciókat tegyen. Tildy Zoltán igen t. képviselőtársam felszólalásában hivatkozott arra, hogy legalább a rokkantsegély biztosítási kötelezettségnek három holdig kiterjesztése és az alaptörvény ben megállapított 60 pengő, tehát a havi 5 pengő segélynek 10 pengőre való felemelése 10 millió pengő költséget jelentene. A földmívelósügyi miniszter úr is hivatkozott erre és azt mondotta, hogy 2 milliónál több nem áll a költségvetésben rendelkezésre. Tildy képviselőtársam egyszferűen azt a kijelentést tette, hogy a költségvetésben ezt az Összeget biztosítani kell. Ha konkrétebb fedezetet nem is jelölünk meg, a költségvetést a zárszámadással összehasonlítva azt kell megállapítanunk, hogy olyan rugalmasságot mutat költségvetésünk, hogy ennek a tízmillió pengőnek abba beállítása nem fog semmiféle veszedelmet jelenteni. Mert ha egy költségvetés olyan rugalmas, hogy 67 millió pengő költségvetési hiány mellett, amely fedezetet nyert, fedezetet tudott mutatni a külön fedetzet kijelölésére utalt munkálatok 31 millió pengős költségére és még 82 millió pengő költségvetési előirányzaton kívüli kiadásra: egy ilyen rugalmas költségvetés mellett, megfelelően mérlegelvén, sokkal szigorúbban a jövőben, mint eddig, az edőirányzaton kívüli kiadásokat és mérlegelvén azt, hogy a beruházásokat, amelyekre a törvényhozás egyébként is külön fedezetet jelöl ki, nem a költségvetés keretében kell biztosítani, feltétlenül fedezetet nyújt minden konkrétebb megjelölés nélkül is erre a célra, nem is beszélve arról, hogy ez a költségvetés lehetőséget adott még arra is, hogy egy nyerészkedésre szolgáló alkalmi egyesülésnek 400.000 pengős veszteségét az állam terhére vállalja át. Menjünk azonban tovább a fedezet kérdésénél. Hangoztatást nyert az is, hogy a mezőgazdaság prosperitását kell emelni és ezzel teherviselő képességét alkalmassá tenni ilyen újabb kiadások viselésére. Ha áll az, hogy egy foglalkozási ág keretében arányosabb és igazságosabb elosztást kell a foglalkozási ág jövedelme tekintetében létesíteni, áll ez abban a vonatkozásban is, hogy a különböző foglalkozasd ágak jövedelme között is biztosítani kell ezt az arányt és igazságot. A 36-os bizottság legutóbbi ülésén egy igen t. képviselőtársam az egyik rendelet tárgyalása során rámutatott arra, — nagyon helyesen és szükségszerűen — hogy milyen nagy különbség van az ipar és a mezőgazdaság prosperitása, eredménye tekintetében, milyen nagy diszparitás van ezek termeivényeinek értéke tekintetóbetn, ha az index-számokat vesszük figyelembe. Már maga az a körülmény sem indokolt, hogy ezek a nagy eltérések meglegyenek és még kevósbbó indokolt az, hogy éppen azoknál a tételeknél legyenek meg ezek a nagy különbségek, amelyek a mezőgazdaság korlátozott jövedelme mellett üzemi költségeinek nagymértékű emelését eredményezik. Hogy egyebet ne említsek, megemlítem a vas árát. Előttünk állanak az adatok, amelyek szerint az indexszámok azt mutatják, hogy 1929-ben 100-nak véve, 1938-ban 141 a vas indexszáma. Megalapítható az is, hogy az a vas, amelyről mi túlnyomórészben behozatallal gondoskodunk, azokban az országokban, ahonnan behozzuk, nem mutatja az árakban ezt a nagy különbséget^ amely nálunk jelentkezik, ami a Magyar Statisztikai Szemle megállapításai szerint azért van, mert különös mértékben érvényesül a szűk piacnak az egykéz által diktált monopóliumos irányzata. De ugyanez a helyzet más cikkeknél. Nagyon érdekes, hogy akkor, amikor a nyersgyapjú indexszáma 112-őt mutatott 1913-ban, most ez az indexszám 158, a gyári férfiruha indexszáma 162, a női ruháé 135, a gyermekruháé 168. Érteném, ha ezeknek az ipari produktumoknak előállításához szükséges nyersanyag ára, vagy a munkabérek mutatnának ilyen emelkedést. De nem tudom ezt megérteni akkor, amikor a nyersanyag ára 100-on alul van, vagy a 100-at alig haladja felül, az ipari produktumok indexszámai pedig 50—60%-kai haladják felül a békebeli árakat. '.-•••..• Még sok részletet lehetne felhozni, az idő rövidsége miatt azonban ezt kénytelen vagyok mellőzni. Rá kell mutatnom arra is, hogy nagyon sok oly új gazdasági intézmény létesült az utóbbi időkben, amelyek létesítésének célja, indoka egyrészt az volt, hogy azokat a nemzet gazdasági önvédelmi harca teszi szükségessé, másrészt az, hogy a mezőgazdaság jövedelmezősége biztosíttassék. Azt látjuk azonban, hogy ezek az intézmények nem érik el ezt a célt, ezek az intézmények igen nagyösszegű hasznokat produkálnak, amelyek nem egyeztethetők össze azzal az elvvel, hogy a mezőgazdaságon történjék segítés, mert ez a haszon nem jut el oda. De nagyon közelfekvő annak a gondolatnak a felmerülése is, hogy ezek a szervezetek úgy jelentkeznek a nemzet gazdasági önvédelmi harcában, mint ahogy jelentkeztek azok a megítélt és elítélt tevékenységek, amelyek a nemzet fegyveres harcában jelentkeztek a hadsereg szükségletének ellátása körüli tevékenységben. Ha nem tartottuk megengedhetőnek azt, hogy a fegyveres harcnak legyenek vámszedői a nemzet érdekeinek rovására, nem lehet megengedhetőnek tartani azt sem, hogy a nemzet fegyvernélküli gazdasági önvédelmi harcának legyenek ilyen vámszedői, különösen törvényes hatósági intézkedések alapján. Fedezetül kell, hogy szolgáljanak azoknak az intézményeknek a jövedelmei is, amely intézmények elsősorban, vagy talán csaknem teljes mértékben a mezőgazdasággal kapcsolatosak, vagy a mezőgazdaságban foglalkoztatott társa15*