Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-385

492 Az országgyűlés képviselőházának $B5. ülése 1Ù39 március %2-en, szerdán. hoz. Kérem a jegyző urat, szíveskedjék az interpellációt felolvasni. Szeder János jegyző (olvassa): „Interpelláció a földmívelésügyi miniszter úrhoz a mezőgazdasági munkások öregségi biztosításának kiterjesztéséről. 1. Hajlandó-e a miniszter úr az 1938. évi XII. t.-e. módosítása iránt intézkedni"! 2. Hajlandó-e a miniszter úr olyértelmű módosítást a képviselőház elé terjeszteni, hogy a törvény hatálya a mezőgazdasági munkások özvegyeire is kiterjesztessék, a járadéktörzs pedig évi 120 pengő legyen?«. Elnök: Az interpelláló képviselő nrat illeti a szó. Takács Ferenc: T. Képviselőház! Az 1931ben kitört gazdasági válság a mezőgazdaságot is alapjában támadta meg. Az egész mezőgazdaságra kiterjedt a válság, a terményárak és az állatárak alacsonyra zuhantak, meg keil azonban állapítanunk, hogy ez a válság a szegény embereket, a mezőgazdaság legszegényebb rétegét, a munkásokat érintette elsősorban. Az amúgy is alacsony bérek olyan mélyre zuhantak, hogy az a tragikus helyzet, amelybe a bérek zuhanása következtében az ország mezőgazdasági szegénysége került, nemcsak az illetékesek figyelmét hívta fel, hanem az egész ország közvéleményének a figyelmét is. Annak a mélységesen szomorú helyzetnek következtében, amelybe a mezőgazdasági munkások kerültek, indult meg az úgynevezett falukutatás: (fiatalemberek, akik megsajnálták ezeket a szegény nyomorgó embereket, kimentek a falvakba és igyekeztek feltárni, milyen mély és milyen nagy az a nyomorúság, amelyben a szegény nép él. A földmunkások óriási tömegei váltak munkanélkülivé és ez a helyzet egészen az 1936. és 1937. évig, sőt mondhatjuk, az elmúlt évig tartott. Csak 1936-ban, 1937-hen és az elmúlt éviben volt némi javulás észlelhető.^ azonban — mint majd később számadatokra is hivatkozva bizonyítom — ez a javulás még ma sem nevezhető lényegesnek. A háború után sohasem tudta a mezőgazdasági munkásság azt az életnívót elérni, amelyet elért a háború előtt, noha a mezőgazdasági szegénység háborúelőtti életnívója is nagyon alacsony volt a többi társadalmi réteg életnívójához viszonyítva. A háború után és különösen az 1930-as válság után a sorozatos rossz termések és egyáltalában a gazdasági válság- következtéiben a földmunkás szegénység odajutott, hogy öreg napjaira semmiféle lényeges megtakarítást sem tud félretenni. (Meizler Károly: És kap öt pengőt!) Ha a háború előtt még volt is valami lehetősége annak, hogy rendkívüli szorgalommal, bizonyos szűkös életkörülmények között, mondnatnám éhezéssel, tudtak valamit félretenni maguknak öreg napjaikra, vagy egy ház építésével, vagy egy-két hold föld vásárlásával valamit mégis tudtak javítani anyagi helyzetükön, ez a háború után teljességgel lehetetlenné vált. (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Ma az öreg földmunkások kegyelemkenyérre szorulnak, vagy amúgyis nehezen élő családjuk nyakán kell élniök, vagy pedig mint koldusoknak kell tengetniük életüket, a községek juttatnak számukra olykor-olykor inségmunkát, vagy valami koldusadományt, valami támogatást. (Farkas István: Ez a magyar nép sorsa!) Tengődés, csupa nyomorúság és fájdalom az ilyen öreg mezőgazdasági munkások élete. Belőlem fajtámnak és a mezőgazdasági munkásságnak — amelyből kiszakadtam — nyomorúsága mindig valami döbbenetes érzést vált ki. Nagyon sok ilyen mezőgazdasági munkással érintkezem különösen az utóbbi időben. Amióta a tavaly hozott törvény végrenajtása során megindultak a jelentkezések azért az alacsony, nyomorúságos segélyért, amelyet az a törvény biztosít a mezőgazdasági munkásoknak, (Farkas István: Koldus-segély!) azóta látom azt a döbbenetet és azt a szégyenérzést, amelyet ez az úgynevezett segély ezeknél a munkásoknál kivált. Meg vannak bántva emberi önérzetükben és ez érthető is, mert hiszen a legalacsonyabb magyarnorma-segély is magasabb, mint amennyit az állam, illetőleg az egész magyar közönség ad ezeknek a szegény földmunkásoknak. Még azzal sem lehet enyhíteni a dolgot, hogy ők semmit sem fizettek be életük folya^ mán erre az alapra, mint ahogyan az ipari munkásoknál arra hivatkoznak, hogy az ipari munkásság 200, illetőleg 400 héten keresztül kellett, hogy fizetéseket teljesítsen a szolgáltatásért. Ezek a szegény földmunkások igenis adtak és törlesztettek ezekért a segélyekért szorgalmas munkájukkal, azzal, hogy valamennyiünk számára kicsiholták a magyar földből az élethez szükséges javakat, azzal, hogy a külföld számára is mezőgazdasági terményeket termeltek és lehetővé tették, hogy az ország az ő munkájuk eredményeképpen valutához jusson. Igenis, magasabb összeget, sokkal, de sokkal jobb juttatást, magasabb szolgáltatást érdemelnek tehát. Semmivel sem tudom menteni a törvényhozás felelősségét. Igenis gondoskodni kell a földmunkásokról úgy, ahogyan más - társadalmi rétegekről is gondoskodtak. Szakítanunk kell azzal a helytelen felfogással, hogy a mezőgazdasági népesség és a mezőgazdasági sze.génység alacsonyabb életnívón élhet, mint általában más társadalmi osztályok. Ezzel a téves és rossz felfogással szakítanunk kell egyrészt emberiességi szempontokból, márészt pedig azért, mert ezeknek a szegény embereknek emberi sorba való helyezése egyúttal más társadalmi rétegek boldogulását is elősegíti. (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) Elősegíti az iparosságnak, a kereskedőknek és általában minden társadalmi rétegnek a boldogulását, viszont nincsen ma az országnak olyan elhagyatott társadalmi rétege, mint amilyen a mezőgazdasági szegénység. A mezőgazdasági munkások bére a háború után a következőképpen alakult: 1928-ban, amikor a legmagasabb ponton volt a mezőgazdaság, amikor a legnagyobb konjunktúra volt, — ha egyáltalában lehet arról beszélni, hogy a háború után volt konjunktúra a mezőgazdaságban, — az Országos Mezőgazdasági Kamara kimutatása szerint évi átlagban 312 fillér volt a mezőgazdasági munkások napi keresete. Ez az átlagos kereset a mélyponton 137 fillérre esett és csak 1937-ben emelkedett újra 185 fillérre. Ez a kereset még állandó foglalkoztatás mellett sem elegendő arra, hogy a mezőgazdasági munkások tisztességes emberi életszínvonalon élhessenek. Ha az iparcikkek árával és általában a közszükségleti cikkek árával hasonlítjuk össze ezeket a béreket, akkor a következő képet látjuk: amíg például 1928-ban 16.4 napszámot kellett dolgozni egy másodrendű férfiruha áráért, addig 1937-ben ugyanolyan minőségű ruha áráért 40.5 napszámot kellett dolgozni, tehát másfél hónapon keresztül kellett egy sze-