Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-385

488 Az országgyűlés képviselőházának 38i veskedjenek felállni. (Megtörténik.) Többség. A Ház tehát a halasztást nem adta meg. Szíveskedjék beszédét megkezdeni. (Payr Hugó: Parlamenti szokás is van a világon, kérem!) Payr képviselő urat kérem, szíveskedjék csendben maradni. (Reisinger Ferenc: Tobzódnak a saját dicsőségükben!) Vázsonyi János: T. Ház! A 13. §-nál eredetileg kértem a szakasz törlését s amennyiben a szakasz törléséhez a Ház nem járulna hozzá, pótlólag új harmadik bekezdésként kérem a következő szöveg felvételét: »A jelen §-b-an foglaltak a vakságban szenvedő vállalkozókra nem vonatkoznak.« A szakasz törlését kértem a következő indokokból. A közszállításoknál irányadó szempont egyedül és kizárólag a közérdek lehet és nem az, hogy az ajánlatot tevő zsidó vagy pedig, hogy az ajánlatot zsidó vállalat nyújt ja-e be. Elismeri ezt a szempontot maga a javaslat is és a szakasz első bekezdésének utolsó mondatában ennek hangot is ad, amikor megengedi a szabálytól való eltérést abban az esetben, ha ezt a közérdek így kívánja. (Zaj a jobboldalon.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak, a jobboldalon! Vázsonyi János: Ettől eltekintve, a zsidóknak a közszállításokból való kizárása egyúttal lebecsülése a hatóságok elbírálás körüli tevékenységének is. A közszállításokat ugyanis mindenkor a hatóságok ítélik oda a különböző pályázók egyikének, s miután úgy tudom, hogy az összes hatóságok nem zsidókból és nem zsidóbérencekből állanak s a hatóságok inkább vannak érintkezésben a kormányzattal — tulajdonképpen e hatóságok minden törvényes rendelkezéstől függetlenül ítélhetik oda a közszállításokat azoknak, akik a legkedvezőbb ajánlatot teszik — ennélfogva a hatóságok megszorítását is látom ebben a javaslatban, eltekintve attól az ismételt szégyenbélyegtől, amelyet az előző szakaszokhoz hasonlóan ebben is i*a ütnek a zsidókra s a zsidó vallásúak mellett az úgynevezett keresztény- és keresztyénzsidókra is. Az igazságügyminiszter úr az előbb azt mondta, hogy tévedek abban, hogy egyesek vagyonuktól fosztatnak meg és hogy százezrek fogják exisztenciájukat elveszteni. Engedje meg a miniszter úr, hogy ha majd ez a törvény életbelép és mindazok, akik exisztenciájukat elvesztik, mindazok, akiknek egy-egy egyedáruságuk ' van, akiknek közszállításokra berendezett vállalatuk volt eddig, mindazok a különböző foglalkozású és hivatású kategóriák, akikre ebben a törvényjavaslatban az eddigi szakaszokban szégyenbélyeggel sújtott a miniszter úr és a Ház többsége, kenyértelenné válnak, ők keressék fel és méltóztassék majd azt a választ, amelyet most Payr Hugó képviselőtársunknak nem méltóztatott megadni, majd szemtől szembe megadni azoknak, akik azt a kérdést teszik fel majd egész szerényen: mihez kezdjenek ebben a hazában, amelyhez ragaszkodnak és amelyben akarnak is és fosrnak is maradni; mihez kezdjenek, ha közsegélyben nem részesülnek, mert más lehetőségük nem fog maradni. Mert úgy van, hogy más lehetőségük nem marad meg s hiába invitálnak kivándorlásra, nem vagyunk rá hajlandók. (Meizler Károly: Ez után a törvény után nem kell kivándorolni! A törvényjavaslat nagyon enyhe!) Csak a képviselő úrral együtt vagyok hajlandó kivándorolni, ugyanabban a kocsiban, külön nem. (Meizler Károly: A törvényjavaslat nem . ülése 1939 március 22-én, szerdán. olyan szigorú! — Malasits Géza: Hova vándoroljanak ki? Nem engedik be őket! — Zaj.) Elnök: Csendet kérek, képviselő urak. Vázsonyi János képviselő urat kérem, szíveskedjék beszédét folytatni. Vázsonyi János: Ezek azok az indokok, amelyeket a szakasz törlésére bátor voltam felhozni. Miután azonban nagyon jól tudom, hogy a t. Ház többsége a szakaszt törölni nem fogja, tisztában vagyok azzal nemcsak a tapasztalatok folytán, amelyeket az egyes szakaszoknál benyújtott indítványaim elbírálásánál szereztem, hanem tisztában voltam vele már a javaslat vitájának megkezdése előtt is, hogy azzal a politikával szemben, amely még egyperces meghosszabbítást sem engedélyez s amely a klotürt veszi igénybe a védekezésnél, de nem tesz és tett semmit a sajtóban és a népgyűléseken évtizedeken keresztül elhangzott izgató beszédekkel szemben, minden érvelés és beszéd hiábavaló és ennélfogva felesleges. Ennek folytán kénytelen vagyok egy másik javaslatot is tenni annak tudatában, hogy a szakaszt törölni nem fogják, amelyben a legelemibb humanizmust próbálom érvényre juttatni a szakasszal kapcsolatban. Azt kértem ugyanis indítványomban, hogy a jelen szakaszban foglaltak a vakságban szenvedő vállalkozókra ne vonatkozzanak. Azt kérem, hogy a zsidó vállalkozóknak a közszállításokban való részeltetésénél a korlátozás ezekre nézve ne legyen érvényes, azaz, hogy az ő ajánlataikat a jövőben is csak a versenyképesség szempontjából bírálják el. Ennek a kérésnek teljesítése általános gazdasági szempontból nagyon kis jelentőségű volna, mert öszszesen nem sok emberről van szó. Ezeknek életküzdelme azonban olyan nehéz, hogy minden további megnehezítés számukra különösen némely esetben elviselhetetlen szerencsétlenség volna. Vak zsidó iparos csak 5—6 vau, kefekötők, kosárkötők és székfonók, akiknek a száma a jövőben aligha fog emelkedni. A vakok által űzött és általam itt most megemlített iparokban a dolog természete szerint jelentékeny összegre menő közszállítások amúgy sincsenek, ezeknek az iparosoknak egyébként is rendkívül nehéz életviszonyaira való tekintettel azonban az általános szempontból nem jelentékeny összegre menő közszállítások elmaradása is csapás-számba menne. T. Ház! Sokszor beszéltek itt már kivándorlásról. A vakok erre abszolúte alkalmatlanok, ezt azután meg kell állapítanunk, ebben nem lehet véleményeltérés. Legnagyobbrészt képtelenek arra is, hogy a maguk és családjuk kenyerét mint bérmunkások megkeressék. Különösen érvényes ez az önáJló vak zsidó iparosokra, akik többnyire családosok és az ötvenéves életkort is meghaladták. Az önálló vak zsidó iparosok szembetűnően igazolták, hogy valóban hasznos polgárai az országnak, mert ahelyett, hogy vakságuk címén a köz jótékonyság terhére lettek volna, tisztes módon a testi fogyatékosságukban rejlő roppant nehézségek ellenére maguk keresték meg a kenyerüket, adót fizettek és fizetnek és sok munkavállalónak munkaalkalmat nyújtottak esetenként olyan cikkek előállításával, amelyeket azelőtt külföldről importáltak, tehát részben úttörő munkát is végeztek. T. Ház! Emellett bizonyít az is, hogy többen jelentékeny kitüntetésiben is részesültek. Az egyik kefekötő és kosárfonó vak zsidó az