Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-380

Az országgyűlés képviselőházának 380. Elismerem, hogy az a cél, amelyet a kormány el akar érni, helyes, követendő, elérendő és biztosítandó, értve alatta a keresztény hegemóniának megteremtését kulturális és gazdasági téren, de rá kell azért mégis, annak ellenére, hogy a javaslat politikai részé vei bővebben foglalkozni nem akarok és ez ismételten elhangzott, újból és újból mutatnom arra, hogy a kisebbségnek vagy a kisebbségi népcsoportnak az a megteremtése, amelyet a törvényjavaslat 4. §-a művel, olyan életveszélyes precedens, amely a nemzet léte szempontjából könnyen végzetessé válhatik, sőt azt kell mondanom, hogy ezen az úton már sajnálatosan nagy darabot haladtunk előre. Mit gondoljon és mit érezzen az ember akkor, ha egy derék, túlnyomórészben sváb község lakosságának vezető rétegei a plébánosuk vezetésével megjelennek az embernél és azt mondják: »Képviselő úr, tessék bennünket megszabadítani attól a német iskolától, amely múlt november óta ránk van kényszerítve, annak ellenére, hogy két szülői értekezleten tiltakoztunk ellene. Mi a mi gyermekeinkből« — mondják ők — »magyar hazafiakat és a magyar hazának hű fiait akarjuk nevelni. Mi igenis akarjuk azt, hogy ők az iskolájukból kikerülve németül tudjanak írni és olvasni, megtartsák az anyanyelvüket, de ezt megkap ták a régi magyar iskolában is. Azon túl pedig azt akarjuk tőlük, hogy magyarul tudjanak, mert nem az a mi célunk, hogy gyermekeink részére a falu határában megálljon a világ, hanem az, hogy az életben boldoguljanak, a haza sorsán munkálkodni tudjanak és előre tudjanak menni az életben.« (Dulin Jenő: Józan svábok!) Rendkívül korrekt és józan felfogás. Ami azonban ebben az iskolaügyben történik, az nem. a mesterséges disszimilációnak útja-e? Vagy mit szóljunk akkor, ha halljuk azt, hogy a németnyelvű lakosság közelmúltban engedélyezett szervezkedésének egyik német nemzetiségű vezetője az »1938-as kör« összejövetelén panaszt tesz azért, hogy ezzel a törvényjavaslattal a zsidók felekezeti vedel- | met kapnak, a német népcsoport pedig még mindig kénytelen nélkülözni azt a népcsoportvédelmet, amelyre törekszik. Legyünk tisztában azzal, hogy ennek a törvényjavaslatnak 4. %-&, a népcsoportot éppúgy megteremti, mint az eredetileg tervezett intézkedés és feltartóztathatatlanul elindít bennünket azon az úton, amelynek végcéljaként a szentistváni birodalom egysége helyett német, oláJh, rác, tót, stb. népcsoportok állanak, felesleges mondani, hogy további ezer esztendő helyett ideig-óráig. Ki meri a felelősséget ezért vállalni és nagyon az ajkunkra tóiul a kérdés, hogy ki meri a felelősséget vállalni azért, ami ezen a téren már eddig is történt? Hogy félreértés ne essék: én a hazájához hű német anyanyelvű svábságnak őszinte tisztelője vagyok, (Helyeslés.) mert nyíltan meg kell azt is mondani, hogy a magyar anyanyelvű lakosság igen sokat tanulhat tőlük szorgalom, hozzáértés, takarékosság és komolyság terén. (Dulin Jenő: így van!) Nem szeretném tehát, hogy azt méltóztassanak hinni, hogy én ezek ellen beszéltein, mert ellenkezőleg, én őket igen értékes népelemnek tartom Szent István birodalmának egységében. (BródyErnő: De nem külön joggal!) A tűzzel való játék azonban nagyon veszedelmes és azt, ami ezen a téren precedens megteremtésével a 4. § révén ! történik, százszor és ezerszer is meg kellett volna gondolni és nem olcsó és talán bizonyos ' KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XXII. ilése 1939 március 10~én, pénteken. 325 körökben hangos népszerűségi sikerekre kellett volna utazni, hanem a helyzet komolyságához mérten ezt az intézkedést egyáltalában teljesen el kellett volna ejteni. (Bródy Ernő: Ügy van!) Ezt annál is inkább meg lehetett volna tenni, mert tulajdonképpen mi az értelme ennek az intézkedésnek? Azt hiszem, helyes úton járok, ha azt mondom, hogy a képviselőház mindenkori összetételét akarták ezzel befolyásolni, erre pedig nincsen szükség éspedig különösen nincsen szükség most, amikor az új választójogi törvény szerint az a, gondolom, 75 mandátum, amelynek sorsa listaválasztáson dől el, alapjában véve már közel áll a kormánypárti kinevezéshez. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Nem tudom tehát hinni, hogy ha ezt a 4. §-t el is ejtette volná a többség, a jövendő képviselőház összetétele nagyon másképpen festett volna, mint ahogyan így fog festeni. (Zaj.) Nem akarom a t. Ház türelmét a javaslat sokat vitatott politikai része körüli fejtegetésekkel tovább igénybe venni. (Halljuk! a szélsőbaloldalon.) A gazdasági kérdésekre szeretnék áttérni, ezeket megelőzően azonban néhány szót leszek bátor szólni a javaslatnak szerintem legszégyenteljesebb részéről, a frontharcos kérdés elintézéséről. (Dulin Jenő: Ez csakugyan így van! — Fábián Béla: A katonákon csodálkozom, hogy azok nem emeltek szót ez ellen. — Dulin Jenő: Az igaz!) Mecsér András t. képviselőtársamnak teljesen igaza volt, amikor .... (Fábián Béla: Kinek?) Mecsér Andrásnak. Ne tessék csodálkozni, a konklúzióról van szó. (Fábián Béla: Én is igazat adok neki, még hetediziglen is.) Mecsér Andrásnak teljesen igaza volt, amikor azt mondotta, hogy aki ép és egészséges volt, annak kutya kötelessége volt harcolni (Bródy Ernő: De rúgást nem érdemel!) és igaza volt akkor is, amikor azt mondotta, hogy ezért pedig elismerés nem jár. (tJgy van! Ügy van!) Itt azonban nem elismerésről yan szó, (Ügy van! a szélsőbaloldalon.) itt arról van szó, hogy megakadályozzuk azt, hogy az a frontharcos bajtársunk, akit ez a javaslat érint, homlokára sárga bélyeget kapjon, ezt a védelmet pedig megérdemli az, aki a kutyakötelességét a harctéren becsületesen teljesítette. Annál is inkább bátor vagyok ezt mondani, mert az igen t. túloldalhoz közelálló körökben is, másutt is — igen sok esetet tudok, de most sem akarok általánosítani, aminthogy szerintem az általánosítás a legnagyobb hiba, amelyet ilyen kérdések taglalásánál el lehet követni — nagyon sokan voltak, akik ugyanakkor nélkülözhetetleneknek tartották magukat az ő polgári pozíciójukban, akár az adminisztrációban, akár gazdasági téren, és kutyakötelességüknek tartották ott megmaradni. Amiikor pedig a két kutya'kö teles ség egyszerre jelentkezett, akkor bizony a kelle mesebb kutyakötelességet választották és odahaza maradtak, (vitéz Hertelendy Miklós: Szobakutyakötelesség! — Fábián Béla: Szégyeljék magukat, otthonmaradtak és most ellenünk beszélnek! — Elnök csenget.) Bátor vagyok azt m megjegyezni, hogy ehhez a két frontharcosszakaszhoz tulajdonképpen nem volna helyes másnak hozzászólni, mint aki künn volt aj harctéren, aki ismeri a viszonyokat, aki tudja, hogy mit jelentett kint lenni (Fábián Béla: Aki nem volt fel48