Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-376

Az országgyűlés képviselőházának 376. dóságra és a nyugati zsidóságra. A nyugati zsidóság Mária Terézia óta és a francia forradalom óta elnemzetietlenedett. A keleti zsidóság viszont megtartotta a maga zsidó különállását, szokásaiban, megjelenésében, mentalitásában még mindig zsidó, sőt külön nyelven is beszél. Ezt a keleti zsidóságot természetesen én is veszedelmesnek tartom nemzeti szempontból és minden módon fel kell állítanunk a sorompókat, hogy a keleti zsidók ellen védekezzünk. Igénytelen nézetem szerint azonban a keleti zsidóság hibáit és vétkeit sem lehet teljesen általánosítani, mert akármenynyire is elfogult valaki, lehetetlenség tagadnia azt, hogy voltak asszimilálódott zsidók. Az egyik könyvben olvasom, hogy Kossuth Lajos azt mondta Jászberényben, hogy a honvédség tagjai között húszezer zsidó volt. Én ezt eddig nem tudtam, most olvastam. Ha Kossuth Lajos tényleg ezt mondta, akkor az illetékes uraknak szembe kell szálíniok Kossuthnak ezzel az állításával. Amíg ezt az állítást nem cáfolják meg, addig, szerintem, Kossuthnak ez az állítása történelmi kútfőnek tekintendő, ha pedig ez az állítás igaz, akkor a 180.000 főnyi 48-as (hadseregnek 12 százaléka volt zsidó, (Zaj.) tehát kétségtelen, hogy 1848-ban az akkori hazai zsidóság a maga nép; arányán sokkal túl résztvett a mi nemzeti mozgalmunkban. Bocsánatot kérek, akárhogy hánytorgatom a dolgot,- a szabadságharcunkban való részvétel, a fegyveres kiállás a hazáért, még hozzá önkéntes kiállás, mégis csak olyan cselekmény, amely valami asszimilációra vall. Azt hiszem, magyar ember nem tagadhatja, hogy az a zsidó honvéd, aki 1848-ban önként jelentkezett a haza védelmére és odaállt Kossuth zászlaja alá, már asszimilálódott ehlhez az országhoz (Ügy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) és azt a honvédet, azt hiszem, kivétel nélkül mindenki szívesen öleli a szívére. (Bródy Ernő: Úgy van!) T. Képviselőház! Csak azért voltam bátor felhozni ezt a példát, hogy bebizonyítsam, hogy általánosságban és elvileg talán mégsem lehet azt mondani, hogy a zsidóság nem asszimilálódhatik, hanem lehet a zsidóságnak olyan tisztességes, becsületes része, amely átveszi a mi gondolkodásunkat, a mi mentalitásunkat, amelynek szintén könnybelábad a szeme akkor, amikor a mienk. (Bródy Ernő: Úgy van!) A művészetnek, a tudománynak egyes zsidó reprezentánsait szintén lehetetlenség kitagadni a magyar géniuszból. Ha valaki Bihari magyarlevegőjű képeit nézi, azt kell, hogy mondja: bizony ez magyar kultúra. Azt 'hiszem tehát* nem lehet felállítani azt a szabályt, hogy nem lehet asszimilálódni. Az én kérelmem az, hogy azokkal a zsidókkal törődjünk, akiket elismertünk asszimilálta knak. Akármilyen szigorú mértéket is vegyünk, — a mérték ízlés dolga — de ha egyszer azt mondjuk valakiről, hogy hitet tett, bizonyságot tett a magyarságáról, azt fogadjuk el nemzetünk teljes jogú tagjának. Amikor például a kivételekről beszél a javaslat, megfeledkezik egyes kategóriákról. Én mint régi sportember, felhívom a Ház figyelmét arra, hogy itt vannak például a mi olimpiai világbajnokaink. Miért nem szolgáltak azok jobban rá arra, hogy kivegyék őket a zsidók közül, mint egy valóságos belső titkos tanácsos? Ezt magyarázza meg nekem valaki! (Maiásíts Géza: Nem adtak a pártkaszszába!) Azt hiszem, mindannyian emlékszünk ülése 1939 március 3-án, pénteken. 155 a legutóbbi olimpiászra. Emlékszünk arra, hogy milyen dobogó szívvel ültünk a rádió mellett, emlékszünk arra, hogy abban a tusában, ahol végeredményben magyar nemzeti győzelemről volt szó, amelyet mindannyian nemzeti kérdésnek fogtunk fel, milyen lázasan vártuk az eredményeket és Ihogy felragyogott az arcunk, amikor hallottuk, hogy egy-egy győzelem nyomán felröpült a magyar lobogó és megszólalt a magyar nemzeti himnusz. Akik ezért küzdöttek, akik ott az egész világ szeme előtt megfeszítették minden idegszálukat, beleadták minden erejüket a küzdelembe, azokat abban a pillanatban az hevítette, hogy: magyar vagyok, a nemzetnek dicsőséget akarok szerezni — ós azután azt a dicsőséget meg is szerezték. (Kun Béla: Jobban megérdemli némelyik a kivételt, mint a kegyelmes kartelvezérek!) Engedelmet kérek, az ilyen embert csak nem lehet olyannak nevezni, mint aki viselkedésében, mentalitásában nem eléggé asszimilált magyar. Egy egészen érdekes jelenséget hozok fel Egy tisztitársaságban hallgattam végig a vívóvilágbajnokság döntőjét, egy csomó tiszt körében, akik között a legnagyobb százalékban olyan emberek foglaltak helyet, akik a zsidóságért nem nagyon lelkesedtek és bizony abban a pillanatban, amikor az a világbajnokunk megszerezte a magyar győzelmet, olyan harsány éljenzés tört ki belőlük, hogy egészen megrendült bele a közelben minden. T. Ház! Azt hiszem, hogy ezeket az embereket akkor mindenki szívére ölelte volna. Tessék visszaemlékezni a budapesti bevonulásra, arra a zászlódíszekre, azokra a könnyező szemekre, lobogó kendőkre. Volt-e akkor valaki, aki elhitte volna, hogy ezeket az embereket, akiket rekedtre ordítva éljeneztünk, könynyezve üdvözöltünk, még ki fogják esetleg a nemzet közösségéből taszítani?, (Kun Béla: Kabos vívóvilágbajnok, Bródy vízipólókapus!) Méltóztassék megengedni, a kivételezésnek ezt a módját igazságtalanságnak tartom a javaslatban, de találok benne több igazságtalanságot is. Mint jogászember és nem csupán mint jó hazafi nézean: ezt a kérdést, hanem az igazság szempontjából is. Ami igazságtalan dolog, történjék akár egy szaracénnal, egy zsidóval, vagy bárkivel szemben a világon, az igazságtalan. Az igazságtalanságot meg kell szüntetni. Lehet a zsidótörvényt igazságosan is meghozni. Lehet ezt a kérdést úgy szabályozni, hogy mi keresztények meg leszünk vele elégé dva Lehet, hogy a zsidóság akkor sem lesz vele megelégedve, (Kun Béla: Azt nem baj!) mert hiszen a szabályozás a zsidók hátrányára és terhére megy, de legalább igazságosan történik, legalább tudunk olyan érveket találni, amelyek megdönthetetlenek, amelyekre tényleg komolyan lehet hivatkozni és nem. kerülünk abba a helyzetbe, hogy amikor valaki négyszemközt megszorít bennünket, akkor kénytelenek vagyunk megvakarni a fejünket és hümmögve azt mondani, hogy tényleg, ez nem egészen helyes és nem egészen jól van. Egy ilyen nagyhorderejű törvénynél nagyon gondosan kellene ügyelni arra, hogy abba igazságtalanságok bele ne (kerüljenek. Milyen igazságtalanságok vannak a frontharcosok körül! Azt hiszem, több képviselőtársunk lesz, aki ebiben a kérdésiben síkra fog szállni. Mert aki a fronton volt, az asszimilált magyar, azt megtagadni nem lehet, nines az asszimiláció-