Képviselőházi napló, 1935. XXII. kötet • 1939. február 24. - 1939. május 4.

Ülésnapok - 1935-376

Az országgyűlés képviselőházának 376. ben ellenkezik az általános emberi felfogás­sal. (Esztergályos János: Csak az ötvenszáza­lékos hadirokkant számít kerezténynek, a 49 százalékos már nem! őrültség! Gonoszság!) Mégegyet kívánok megjegyezni a kitün­tetésekkel kapcsolatban. A javaslat azt mondja, hogy, ha egy zsidó azt akarja, hogy kivételt tegyenek vele, akkor két kitüntetést kell felmutatnia. Legyünk tisztában azzal, hogy a kitüntetések nem mindig annak jutot­tak, aki azokat igazán megérdemelte volna. Láttam én a vitézek között olyat, aki négy évig nem sütött el egy puskát és a nagyezüst­től lefelé minden érdemrendi, ott lóg a mellén. Hogy lehet ez? Egyszerűen úgy, hogy az illető Hunke tábornok pucérja volt és puskát csak akkor sütött el, amikor a tábornok úrnak egy kis őzet, vagy egy kis vaddisznókocát kellett lőni, mert az öregúr nagyon szerette az ilye­neket hecsepeccsel. Ö excellenciája ilyeneket evett akkor, amikor a bakák csajkában vitték az egyszerű menázsit. Ezért kapott meg min­deri medáliát a puccer, míg akik csak azért, mert magyarok vagy zsidók voltak, tetves ár­kokban henteregtek, küzdöttek és szenvedtek, nem kaptak érdemrendet. Sokat lehetne arról beszélni, hogy a kitüntetéseket hogyan osztot­ták széjjel. Merem állítani, hogy ha az a sze­gény magyar, egy osztrák csapattesthez ke­rült, amelynek parancsnoka cselák vagy egyéb nemzetiségű volt, ott a magyar a legnagyobb hősiességgel küzdhetett, legfeljebb, ha meg­kapta a bronzmedáliát. Az már nagy dolog volt. A puccerek ellenben kivétel nélkül akkora ezüstmedáliát kaptak, mint a hold karimája. Nem lehet azt mondani, hogy a zsidót csak akkor ismerjük el egyenjogú állampolgárnak, ha két ilyen medáliát mutat fel, amelynek megszerzése nem tőle függött, nem az ő hő­siességén múlt, hanem azoknak a kegyein, akik osztogatták ezeket a medáliákat. Mindig az a nagy úr, aki osztogat, nem az, aki követel. Még csak egyet akarok mondani. Itt van a javaslat közjogi része, Erre már tegnap Ras­say igen t. képviselőtársam, rámutatott. En sem mondhatok mást, mint azt, hogy ami ebben foglaltatik, vagy ami ennél még rosszabb, a módosítás nem egyéb humbugnál. Nem lesz itt zsidó, akárhonnan származzék is, aki iga­zolni tudja, hogy 1867 óta akár ő, akár szülei Magyarországon éltek. Ki fogja ezt az igazo­lást kiállítani? Aki kiállítaná, maga is anti­szemita, maga is hisz abban a badarságban, hogy ez a törvény fogja meghozni Magyar­ország számára a jólétet s hogy ettől ismét boldog lesz a magyar. Ez tehát nem fogja neki azt az igazolást kiállítani. Nálunk, túl a Dunán, például Zala megyében a 'közigazga­tás igazán tökéletes volt. Találunk iszolgabírói könyveket, amelyekben bejegyzések vannak 1680-ból. Zala vármegye irattárában tehát ta ; lálnli még olyan könyvet, ahol a szolgabíró szabályszerűen beírta, bogy X. Y. — nevet nem akarok mondani — zsidó, felesége ez és ez, lakik itt lés itt, gyermekei ezek és, ezek, magaviselete ilyen. A szolgabíró kötelezve volt a nyilvántartott zsidók magaviseletét beírni abba a könyvbe, Ezekből a könyvekiből meg­állapítható, hogy a túladunai zsidók túlnyomó része nem Galíciából, nem Kelet-Európából, hanem Tirolon át Rómából jött ide. Ezeket a magas kultúrájú, a magyarsággal évszázadok óta együtt élő, a magyarságba teljesen beol­vadt zsidókat ez a törvényjavaslat most ugyanabban a kategóriában kezeli, ugyanolyan elbánásban részesíti, mint azokat, akiket Rosz­ülése 1939 március 3-án, pénteken* 139 ruer Ervin bárók és hasonló nagy urak a 48-asok ellensúlyozására valóiban Galíciából hívtak ide. Ez a legnagyobb igazságtalanság iS ezt nem lehet magyar embernek szankcio­nálni és elfogadni- (Buchinger Manó: Gsef­telni kellett velük!) Már beszédem végéhez jutottam, csak, még egy dolgot akarok a t. Ház figyelmébe aján­lani. Nevezetesen fel kell tennünk magunkban a kérdést, használ-e nekünk, keresztényekneik, ha ezt a törvényt így, ahogy van, végrehajt­ják, de még akkor is, ha módosítások lesz­nek a javaslaton. ' En sokat töprengtem ezen, mert szeretem fajtámat, szeretem embertár­saimat és arra a meggyőződésre jutottam, hogy -nekünk ez nem használ semmit, sőt el­lenkezőleg, árt- Ma a földmívelésügyi állam­titkár úr megállapítása szerint 40.000 mező­gazdaságii munkás van munka nélkül és ezek közül, fájdalom, — mondja ő — csak 11.000-et lehet, 10.000-et Németországba és 1000-et Fran­ciaországba, kiküldeni. Odáig jutottunk mi magyarok, hogy ha nincs amerikai kivándor­lás, akkor meg kell elégednünk a német Ein­topfsgerichttel és a mi drága magyar vérein­ket kiküldjük Németországba, hogy^ ott gaz­dagítsák a német junkereket, a német föld­birtokkapitalistákat és elküldünk ezer embert Franciaországba, ami ínég a jobbik eset, mert hiszen Franciaországban nincs nagybirtok és legalább a francia parasztnak lesz haszna abból, hogy a mi proletárjainkat nem tudjuk munkával, keresettel ellátni' Kérdem a Ház minden egyes tagját, tegye minden keresztény magyar ember a kezét a szívére és mondja meg, segít-e valamit ezen a 40.000 szerencsétlen munkanélkülln az, ha itt a zsidók tízezreit dobjuk ki a munkából és a- ke­resetből? Segít-e ez valamit ezeken a szegény embereken? Semmit sem segít. Méltóztattak eltiltani a kóservágást azon az alapon, hogy mi, magyarok, állatszerető nép vagyunk, még­sem hagyhatjuk, hogy a zsidók itt felhúzzák azt az ökröt és elvágják a nyakát. Megszűnt a kóservágás állatvédelmi okokból. Arra azon­ban nem gondoltak az urak, hogy a disznót év­századok óta úgy vágják le nálunk, hogy meg­gáncsolják, a torkába szúrják a kést és el­eresztik a vérét. A zsidók sem tettek mást. Kétmillió kilogramm marhahússal és 600.000 kilogramm borjúhússal csökkent a belföldi húsfogyasztás, annak következtében, hogy el­tiltották a kóservágást. »Az állatárak újabb katasztrofális esése« — mondja^ az újság. »Nem volt vevő a komáromi állatvásáron.« Minden egyes állatvásáron azt sírják, hogy az állat­árak lenn vannak a földön, ugyanakkor meg nagy hősiességgel fenntartják a kó­servágás tilalmát. Pedig a kóservágás nem ártott senkinek, legfeljebb az ökör panaszkodhatott volna, de ugyanilyen jog­gal panaszkodhatnék a disznó is. A kóser­vágás senkinek sem ártott, sőt különösen a kisgazdáknak hasznos volt, mert fiatal ökrei­ket el tudták adni, abból volt ugyanis a leg­több kóser. De a kóservágást betiltották s az eredmény itt van, az állatárak a földön van­nak és a paraszt jajgat. Nem oldottuk meg a parasztságnak a leg­fontosabb problémáját, amely semmi össze­függésben nincs a zsidósággal, az értékesítési problémát. Most mi történik? A zsidó nem fog értékesíteni. Kérdezem, ki veszi át a zsidó ló­kereskedő, marhakereskedő és a borjús zsidó szerepét? Ma már senki. A zsidó nem meri és

Next

/
Oldalképek
Tartalom