Képviselőházi napló, 1935. XXI. kötet • 1938. december 7. - 1939. február 23.

Ülésnapok - 1935-364

Az országgyűlés képviselőházának 364. nak. Eltévelyedése összetiporhatja népének egy részét, legértékesebb elemeit a földre gázol­hatja, a föld színéről kiirthatja és mi történ hetik ezzel az országgal, amely most időlegesen a földön fekszik, amely időlegesen nem bírja nemzeti erőit úgy felvirágoztatni, mint felvi­rágoztathatná akkor, ha az ország népének je­lentékeny részéi, intelligenciáját nem taposta volna lei Fel fog támadni. Vannak a világon más nemzetek is, amelyek a nemzeti egység­nek, a nemzeti összefogásnak politikája helyett. a nemzeti elkülönülés politikáját hirdethetik. Kis nemzetek nem tehetik ezt. Azok a kis nem­zetek, amelyeknek örülniök kell, ha minél crősebbé, minél hatalmasabbá, minél nagyobbá válhatnak éppen ama tény által, hogy többen vannak. Mert igaza volt az én t. képviselő­társamnak, aki előttem szólt és igaza van a többi t. képviselőtársamnak: természetesen nagyon sokat jelent a bátorság, az elszántság, az elhatározottság, de sokat jelent a szám is Sokat jelent az, hogy egy nemzetnek mennyi harcképes tagja, mennyi harcképes katonája van. T. Ház! Amikor ezekről a tényekről beszé­lek, nem tudom elmulasztani, hogy itt a kép­viselőház ülésén meg ne ' emlékezzem néhány vöröskeresztes nővérről, akik a hadifogság­ban velünk szemben oly példátlan nagy áldo­zatokat hoztak és akik nekünk akkor oly mér­hetetlenül sokat segítettek. Csak a nevüket akarom megemlíteni: Kinszky Nórának, Hu­szár Andorhmak és annak a két Brandström nővérnek a nevét, akiket annakidején mi Szi­béria angyalainak neveztünk és akik a hadi­foglyoknak odahozták a gyógyszert és az élel­met akkor,, amikor ezek a hadifoglyok a leg­szörnyűségesebb viszonyok között voltak. T. Képviselőház! A magyar nemzet egy­ségének és a magyar nemzet erejének növelé­sében — amikor ezt a szempontot vizsgálom — nagy hibának tartom, hogy akik a fronton voltak, — a frontharcosok — nem juitottak olyan szerephez a háború után, mint amilyen­hez nekik az én szerény nézetem szerint kel­lett volna jutniok. A világháhorú után, ami­kor a katonák hazatértek a frontról, látták, hogy a hivatalokban bizony sok helyen és az életben is már elfoglalták mások az ő pozí­ciójukat. Itt megint a honvédelmi miniszter úrnak és a t. kormánynak ajánlom figyelmé­be a következőket: a községi életben és álta­lában az egész állami élet megnyilvánulásai terén — tudom, hogy van egy frontharcos tör­vény, amely ebben az irányban intézkedik — feltétlenül _ előnyben kell részesülniük azoknak, akik hazájukkal szemben kötelességüket telje­sítették, nemcsak azért, mert ezt a kötelessé­get teljesítették, hanem azért is, mert azok meggondolt emberek, nyugodt emberek, akik már keresztülmentek az életnek nagy katasz­trófáján, akik már sok mindent láttak. Ezek az emberek az életben az én meggyőződésem szerint mindig jobban meg fogják tudni állni a helyüket,, mint azok, akiknek nem volt mód­jukban talán még akkor az, életben olyan ta­pasztalatokra szert tenni, mint amilyenekre szert tettek ezek a háborúban. T. Képviselőház! Az én felfogásom az, hogy a katona katona. Aki egy nemzet kato­naságának megítélésében elfogultságok által vezetteti magát, az nem szolgálja az én véle­ményem szerint a nemzet érdekét. Nekem azt kell néznem, hogy az a katona mit teljesít, mit végzett, hogyan állta meg helyét a köte­lességteljesítésben. Nem nézhetem a katoná­KÉPVISELÖHÁZI XAI'Ló XXI. ülése 1939 január 20-án, pénteken. 371 nak semmiféle más minőségét. T. képviselő­társaim emlékezni fognak arra, hogy a harc­téren soha senkitől nem kérdezték azt, hogy milyen a nemzetisége, milyen a felekezete. Azt sem kérdezték, hogy milyen a foglalkozása, csak azt nézték, hogy mennyire teljesíti a kö­telességét. Ha a sírokat nézzük, amelyek a harcterek mentén mindenütt elhúzódnak, lát­juk, hogy ezekben is együtt, egymás mellett nyugosznak a, különféle felekezetű, különféle foglalkozású, s a különféle nemzetiségű kato­nák. Mind egy nemzetért, egy eszméért haltak meg. Nem érdeke az egy országnak, hogy itt különbség tétessék emberek és emberek között, különbség tétessék katonák és katonák között. mert végeredményben e szerint a törvény sze­rint, amelyet a t. miniszter úr képvisel, ebben az országban most már 12 esztendős kortól kezdve mindenki katona lett, csak egyik az egyik helyen, a másik a másik helyen teljesíti a kötelességét. Tehát mit kell cselekednünk? Azt kell cselekednünk, hogy ennek az egész nemzetnek minden fiát 12 esztendős kortól egészen a sírig, majdnem azt mondhatnám a bölcsőtől a sírig, nemzeti szellemben egysé­gessé kell tennünk. Ennek a nemzetnek egye­dei között nem az elválasztó vonalakat kell keresnünk, hanem azt, hogy melyek azok a pontok, amelyek összehozzák őket. Ebben az országban mindenkit egy pont hoz össze: a magyarsága, a magyar nemzet iránt való kö­zös szeretete. Tehát a nemzet iránt való közös szeretetben kell nevelni itt embereket, nem pedig egymásra uszítani, egymás ellen való gyűlölködésre nevelni őket. Nem egymás kö­zött való különbségtételeket kell felhánytor­gatni, nem meghúzni kell a választóvonalakat, hanem eltüntetni. Nézem itt azt az agitációt, amely ebben az országban folyik és amely — katonai szem­pontból most csak ezt az egyet látom — az egységet, amelyre a nemzetnek szüksége van, megszünteti, emberek között az elválasztó vo­nalakat szélesbíti, a helyett, hogy őket egy csoportba összefogná. T. Ház! Ennek a törvényjavaslatnak van egy pontja, amely a sajtóról szól. Ezzel kap­csolatban vagyok kénytelen megemlékezni ar­ról a szomorú agitációról, amely itt az állam­polgárok egy részét — olyan részét, amelyről merem állítani, hogy a világháborúban, ami­kor meg kellett mutatni, hogy ki a magyar és ki a legény a talpán, teljesítette kötelességét — állandóan olyan módon akarja megvádolni, bogy el akarja őt a nemzet testéből távolítani és egy határvonalat akar húzni közötte és a nemzettest többi részei között. A szeptemberi és októberi események al­kalmával, amikor egy egész nemzet elakadt lélekzettel figyelte, hogy Magyarország elsza­kított területeiből milyen részeket fogunk vissza kapni, itt Budapesten és az egész ország­ban egy újságcikk nyomán lassanként elter­jesztették azt a hírt, hogy Kisvárdán az ottani zsidóknál egy rádióleadóállomást találtak, amely a csehekkel állt volna összeköttetésben. Amikor ez a hír megjelent, én azonnal csodál­koztam, miért nem áll a hírben, hogy kinél találták a rádiót és miért van egy általános meghatározás. Felhívtam a kisvárdai hatósá­gokat; de ezek a hatóságok semmit sem tudtak [írről i\ rádióról. Felhívtam a kisvárdai ható­ságok felettes hatóságát, a vármegyei vezető­séget, de ott sem tudtak semmit, a belügymi­nisztériumban sem tudtak semmit, mégis na­pok teltek el, amíg sikerült kieszközölnöm azt, 58

Next

/
Oldalképek
Tartalom