Képviselőházi napló, 1935. XX. kötet • 1938. június 21. - 1938. december 5.

Ülésnapok - 1935-337

180 Az országgyűlés képviselőházának 337. fogadta el a kormány. Lehet ugyan, hogy a földmívelésügyi kormányzat most az utolsó pereben más álláspontot foglal el. (Gr. Teleki Mihály földmívelésügyi államtitkár: Nem!) Szerintem ennek nem volna semmiféle akadálya. Ezeket tartottam szükségesnek előterjeszteni. Egyébként a földmívelésügyi kormányzat vezetője iránt, a földmívelésügyi miniszter úr iránt a legteljesebb bizalommal viseltetem, mert nagy és bámulatos eredményeket tudott elérni saját gazdaságában és remélhetjük, hogy az ország földmívelésügyében is a lehetőséghez képest ilyen szép eredményeket fog elérni; a miniszter úr munkatársai is gyakorlati gazdák, akik nemcsak elméletből, hanem gyakorlatból is ismerik a mezőgazdaságot {Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) s tudom, hogy a jeles képzettségű minisztériumi tisztikarral (Éljenzés a jobboldalon.) a legszebb eredményeket fogják felmutatni. Ezért, bár vannak bizonyos kifogásaim és aggályaim, a javaslatot általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (He lyeslés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot üdvözlik.) Elnök: Sándor István képviselő úr következik szólásra. Sándor István: T. Képviselőház! Én csatlakozom előttem szóló t. képviselőtársam ama szavaihoz, amelyekkel aggodalmát fejezte ki a közterhek örökös emelése ellen, hiszen akár államosítanak valamely szakmát, akár valamilyen hasonló intézkedés történik, ha nem is adó alakjában, — mint ebben az esetben is — illeték és járulék formájában a lakosság, illetve egy rétege mégis új és új teherrel kénytelen megküzdeni. Nekem azonban sokkal nagyobb aggodalmaim vannak ezzel a törvényjavaslattal szemben és ezért szinte nehezemre esik felszólalni, amikor azt látom, hogy sokan olyan jónak, célravezetőnek és alkalmasnak tartják ezt a javaslatot. Gondolkoztam rajta, hogyan lehet az, hogy például Czermann igen t. képviselőtársam a statisztikai adatokból kihozta, hogy nagy túltermelés van. Rájöttem arra, hogy tévedés van ebben a tekintetben s rájöttem arra is, hogy ez honnan ered. ö nem veszi figyelembe, hogy a bortörvény az amerikai direkttermők termésének — amit az indokolás 500 ezer hektoliterre tesz — borként való forgalombahozatalát eltiltotta, továbbá nem veszi figyelembe azt, hogy ugyancsak a bortörvény eltiltotta a 9 szeszfokon aluli borok forgalombahozatalát is és ezeknek kifőzését rendelte el, így tehát 600—700 ezer hektoliter bor — és nem must — kiesik évente a borforgalomból. Már régebben összeállítottam az adatokat az 1925—1933-as időszak csonkamagyarországi musttermésére vonatkozólag. Hangsúlyozom, hogy mustról van szó, majd rátérek, hogy i miért. A musttermés 1930-ban éppen csak eierte a 4 millió hektolitert, de például 1926-ban csak 1,164.000 hektoliter termett. Ha pedig az utóbbi idők átlagát nézem, akkor azt látom, hogy 1931-től 1935-ig bezárólag a bortermés nemcsak mindig a 4 millió hektoliter alatt maradt, hanem lement annyira, hogy az átlag 2,850.000 hektoliter. Üjra hangsúlyozom, hogy mustban, mert ez a mustmennyiség nem jelent ugyanannyi bormennyiséget, hanem pár százezer hektoliterrel már a forrás és fejtés következtében csökken ez a készlet. Ha azt számítom, hogy 2,850.000 hektoliter az évi musttermés és leütöm az amerikai direktterülése 1938 június 27-én, hétfőn. mők 500.000 hektoliterét s a 9 fokon aluli, forgalomba nem hozható bormennyiségeket, akkor alig marad több mint 2,200.000 hektoliter átlagos tényleges bortermés. Az indokolás szerint majdnem 39 liter a fogyasztás fejadaga Magyarországon. Én csak 35-tel számítottam és ha ezt 9 millió lélekre átviszem, akkor kiderül, hogy Magyarország belső szükséglete évenként 2,250.000 hektoliter. Nem látok tehát itt olyan nagy bajt. Hogy olyan nagynak látszik a túltermelés, azt egyéb körülmények okozzáld Először is okozza az, hogy az utóbbi esztendők sorozatában a kereseti lehetőségek idehaza annyira alászállottak, hogy a borfogyasztás lényegesen ez alá a mennyiség alá szállott. Ugyanakkor kedvezőtlen volt külföldre is az eladási lehetőségünk, továbbá ebben az időszakban még nem álltak fenn a bortörvénynek azok a rendelkezései, amelyek a termésnek az átlagterméshez viszonyítva igen jelentékeny mennyiségét kivonják a forgalomból, mint bort. Ezek figyelembevételével már nem látom ezt a túltermelést. A túltermelés elleni küzdelem egy tényleg fennálló bajból, annak átérzéséből ered, nevezetesen abból, hogy a hegyvidéki szőlők termését nem tudjuk eladni. Ha azonban a hegyvidéki szőlők termését nem tudjuk eladni, ennek se nem konzekvenciája, sem pedig a javításnak nem eszköze az, hogy a homoki szőlők ültetését korlátozzuk, (Strauss István: Ügy van!) mert a homoki szőlők termésének is megvan a maga közönsége, a hegyvidéki szőlőknek is megvan a maguk közönsége. Vannak. akik megtehetnék, hogy nehezebb borokat igyanak, de mégis csak ezt a könnyebb bort hajlandók fogyasztani, a nehezebb borokat nem hajlandók fogyasztani; még többen vannak olyanok, akik szívesen innának tokajit, de egy kadarka-fröccsre még jut pénzük, egy pohár tokajira azonban már nem. A homoki bortermés csökkentése tehát nem jelenti a hegyi szőlők borának jobb értékesítési lehetőségét. Annak ellenére, hogy én homokvidéket képviseleteik, szívem-lelkem odahúz, teljes készséggel elismerem azt, hogy a hegyvidéki szőlők nemes borai igenis, olyan nagy értékek, hogy a hegyvidéki szőlők fenntartása iránt és üzem rentabilitásuk érdekében meg kell tenni az intézkedéseket. Ott tessék azonban keresni az orvosságot, ahol csakugyan van orvosságé« nem abban, hogy .a homoki szőlők termelését korlátozzuk, mert ezáltal ott megszűnnek bizonyos megélhetési lehetőségek a szegény emberek számára, amott pedig továbbra is csak a pincében állnak a drága borok. Tessék visszaállítani, ha áldozatok árán is, az exportot, például Lengyelországba, amely egyik legjobb piaca volt ilyen borainknak; különben is az északi országok általában az erősebb szeszesitalokat kedvelik. Ha a cukor répatermelés érdekében akkora áldozatot tudunk hozni, amekkorát hozunk, akkor ezeknek a nemes boroknak értékesítése és további termelhetése érdekében is hozhat az állam valamilyen, formában megfelelő áldozatot. Ezen a mostani úton és módon azonban nem lehet célt érni. Az itt a baj, hogy amikor a homoki szőlők terméscsökkentését akarják elérni és a homoki szőlők terjedésének akarnak gátat vetni, akkor a nélkül, hogy a célzott szándék érvényesülhetne, gátat vetnek két nagy dolognak. Az egyik az, hogy korlátozzák a gyümölcstermelést, mert a Duna—Tisza-közi, de általában a homoki szőlők termelése együtt történik a gyümölcstermeléssel, aminek megvannak a maga