Képviselőházi napló, 1935. XX. kötet • 1938. június 21. - 1938. december 5.
Ülésnapok - 1935-336
Az országgyűlés képviselőházának 336. 60 aranykoronát, palackborra pedig 70 aranykorona vámot raktak rá. Ettől az időtől kezdve nem sokáig, a háború kitöréséig, tartott tulajdonképpen a magyar bortermelés és borértékesítés aranykorszaka. A világháború után jöttek a nagy elzárkózások és amíg például a háborúelőtti években másfél millió hektoliter bort vittünk ki az osztrák tartományokba, addig 1925-ben 15.000 hektoliterre csökkent a kivitel. T. Ház! A legutóbbi 40 év alatt a nagy költségekkel véghezvitt telepítések során, amelyeket az olasz borvámklauzula hátráltatott, a hegyi szőlők lassan-lassan lecsúsztak, levándoroltak a hegyekről a síkságokra, különösen a homoki területekre és itt igen nagy területet vettek birtokukba. Ezeket a szőlőket olcsón telepítették és művelték és ennek a következménye az lett, hogy a síkvidéki szőlők — alacsony árakon adva a bort — teljesen lekonkurrálták a hegyi szőlőket, úgyhogy a hegyi szőlők borai nagyrészt eladatlanok maradtak. Ez a törvényjavaslat nagyon helyesen némileg segíteni kíván ezeken az állapotokon, amennyiben a síkvidéki szőlők felújítását és uj telepítését megnehezíteni igyekszik, viszont a szőlőknek a régi hegyi vidékekre való feltelepítését előmozdítani kívánja azzal, hogy ezt a tilalmi időszak alatt is megengedi és a telepítési illetéket hegyi szőlők felújításánál vagy telepítésénél teljesen törli. Nem nagy segítség ez, de mégis reményt nyújt arra, hogy azok a parlagok, amelyek ma a hegyoldalakon mutatkoznak, lassan-lassan megint a szőlők zöldjébe fognak öltözni és ismét önteni fogják a magyar nektárt nemcsak ebbe az országba, hanem a külföldre is. Az összeomlás utáni nehéz években hiábavaló volt a sok propaganda, hiábavaló volt a kormányok igen tiszteletreméltó próbálkozása, hogy borházak tartása révén, pinceszövetkezetek alakításával, állami pincék működésével, bortipizálásstal és egyéb egalizálásokkal tömegbort állítsanak elő s ezt közkedveltté tegyék a külföldön, mindez a jó igyekezet megtört egyrészt az elzárkózás! politikán, másrészt pedig a rendkívül alacsony belföldi fogyasztáson. A propaganda nem terjedt ki a belföldre, sőt emlékszem arra, hogy 1928-ban és 1929-ben, amikor a társadalombiztosításról szóló javaslatokat, a lex Vass-okat tárgyaltuk, milyen ádáz támadások történtek a borfogyasztás ellen, amelyekkel elérték azt, hogy a mai antialkoholista vagy mondjuk fordított fröccsivó világban a borok alig fogynak. Arra kellene tehát főképpen törekednünk, hogy a belföldet hódítsuk meg. Legfontosabb piacunk mégis csak a belföld, mert a külföld legfeljebb csak azokat a feleslegeket veszi fel, amelyeket mi nélkülözni tudunk. Arra kell tehát törekednünk, hogy egész bortermelésünket — hiszen nem olyan sok a bortermés — fel tudjuk venni. Ha tekintetbe veszem, hogy a fejenkénti magyar borfogyasztás milyen rendkívül csekély, más államok, még nem bortermő államok fogyasztásához képest is, akkor azt hiszem, ügyes és jól megszervezett propagandával ismét fel lehetne lendíteni a belföldi borfogyasztást. Ami külföldi piacainkat illeti, legjobb piacunk az utóbbi időkben a kis Svájc volt, amely maga csak nagy on kevés bort, körülbelül 600.000 hektolitert állít elő és idegen államiaktól körülbelül egy és negyed millió hektoliter bort vesz fel, saját fogyasztására. Ebből a mennyiségből 1933-ban körülbelül 11 százalékot, 146.000 hektolitert vitt be tőlünk. Ehhez csak azt tehetem ülése 1938 június 24-én, pénteken. 125 hozzá, hogy még ez a Svájcba irányuló csekély kivitelünk is^ csak a nagyon rigorózus minőségi ellenőrzésnek köszönhető. Amíg Ausztriába a közös vámterület idején másfélmillió hektolitert vittünk be, ez a menynyiség 1929-ben leszállt 15.000 hektoliterre, azután némileg emelkedett, később azonban megint majdnem a semmivel lett egyenlő. Németországi kivitelünk is sántít. Ide legnagyobbrészt silány minőségű Brennweint exportálunk, szeszfőzésre, ezt is mérsékelt mennyiségben; csak az utóbbi időben érdeklődik Németország finomabb hegyi boraink iránt, eddig azonban, amint mondom, nem sok bort vittünk ki Németországba. Lengyelországba már alig exportálunk bort. Lengyelország kiesését, amint már az előbb említettem, főleg Eger és Tokaj vidéke érzi meg. Csehszlovákia újabban érdeklődik finomabb, erősebb boraink iránt, de a kivitt mennyiség elenyészően kevés. Jelenleg próbálkozások történnek arra, hogy az Egyesült Államokhan tudjuk értékesíteni palackborainkat, finomabb hegyi borainkat. Ezek a kísérletek azonban eddig nem igen vezettek eredményre. Szükséges tehát, hogy kivitelünk erőltetésén kívül, egyéb utakon is igyekezzünk borfeleslegeinket elhelyezni, hogy nyomasztóan alacsony boráraink emelésével veszteséges termelésünket ismét hasznothajtóvá tehessük. Az egyik mód erre bő termés esetén borfeleslegeink egy részének szesszé való felfőzése, amire alkalmat nyújt a most letárgyalt új szesztörvény, amennyiben 200, illetőleg 325.000 hektoliterig emelhető az a mennyiség amelyet bő ter1 mésű esztendőkben a szeszgyárak kötelesek feldolgozni. A borfogyasztásnak vasár- és ünnepnapokon a katonaságnál való bevezetése is 12—15.000 hektoliterrel csökkentené bor feleslegeinket. További megoldás lenne a bortermelő területek csökkentése, amint ez Portugáliában, Franciaországban, de más államokban is történik. Igaz, hogy ez szociális szempontból nem nagyon kívánatos, mert a szőlőgazdálkodás nagyon sok munkásnak ad kenyeret, mégis jobb eszköz a területek némi csökkentése, mint hogy a bort kiontsuk, amint Braziliában a kávét a tengerbe szórják. Ez a törvényjavaslat a területeknek csökkentését a direkt termő szőlők kiirtásával akarja elérni, amennyiben három éven belül kötelezik a noha tulajdonosokat vagy egyáltalában a direkt termő szőlők tulajdonosait a szőlőik kiirtására. Ez nagyon helyes dolog és én is alátámasztom a kormánynak ezt a törekvését, bár talán az egész országban Zalában, az én vármegyémben meg a szomszédos Somogy vármegyében van a legtöbb direkt termő szőlő; azonban nem tudom helyesnek tartani a törvényjavaslatnak azt a méltánytalan kártalanítási megállapítását, amelyben ezeket a szegény embereket részesíteni fogják, inert hiszen tudjuk, hogy ezek a szegény Noah-os emberek a legszegényebb gazdaosztályból kerülnek ki. A törvénynek ez a kategorikus rendelkezése nagy elégedetlenséget fog kiváltani ezek között a szegény emberek között. Én ezért a bizottsági tárgyalások alatt azt proponáltam, hogy ezeket a kártalanítási összegeket 150 pengőről az első évben 250 pengőre, a második évben 150 pengőre emeljük fel, a harmadik évben pedig 100 pengőben állapítsuk meg. (Mózes Sándor: Helyesebb is volna!) Azonkívül kívántam azt is, hogy ezek a direkt termelő gazdák, amennyiben kívánják a kiirtandó szőlő18*
