Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-327

602 Az országgyűlés képviselőházának 327. az államigazgatásban ma uralkodó kelléknek elismert jogi érzék, vagy különféle természetű. szaktudás mellett végre a szociális érzéket is egyenrangúsítanánk és a szociális érzék, amely ma a közigazgatás egy igen jelentős részéből ihiányzik, éppen az önálló szociális minisztériumból kiindulva, nyerné el azt a súlyt és azt a jelentőséget, amelyre ma szükség van. A belügynek, illetőleg az esetleges külön szociális minisztérium munkája eredményességének természetesen előtte jár az, bogy a gazdasági minisztériumok teljesítsék kötelességeiket az emberrel, a dolgozóval szemben, mert a családvédelem a jó és biztos keresetnél kezdődik. A jól ellátott család nem szorul semmiféle gyámkodásra, a gazdasági minisztériumok családvédő és embervédő munkája tebát tisztességes bérek fizetését jelenti. A gazdasági minisztériumoknak ezt a munkáját kiegészíteni hivatott a közoktatás, amely felemeli a gyermekmunkás korhatárát, illetőleg felemeli az iskoláztatás korhatárát és ezzel kivonja a konkurrenst a munkapiacról, hogy az apa ne kényszerüljön abba a helyzetbe, hogy gyermekének munkájára rászoruljon. A bevégzett tanulóidő és a munkában állás közötti spáciumnak eltüntetése céljából kellene a beiskoláztatás! korhatár felemelése, amit annál könnyebben tehetünk, mert hiszen termelő eszközeink tökéletesítése igen alaposan lenyomta a szükségleti cikkek előállítási idejét és a kapitalista társadalmi rendnek, a kapitalista termelési rendnek egyik legnagyobb vétke az, hogy a csökkentett munkaerőszükségletet és a rendelkezésre álló munkaerőmennyiséget nem tudja és nem akarja kiegyenlíteni. Ez a munkaerőmennyiség — éppen a belügyminisztérium egészségvédő szolgálata tudja legjobban — egyre gyarapszik. Az orvostudomány, az egészségügyi szolgálat fejlődésének következtében igen erősen eltolódtak az életkorok. Ma sokkal több a korosabb ember, mint volt félévszázaddal ezelőtt és igen szomorú eredményre, szomorú képre jutunk akkor, ha ennek a munkaerőtöbbletnek sorsát nézzük. Néha dolgozik a korosabb ember, amíg egészen összeroskad, ha irgalomból kap munkát idős korában. Ez az egyik eset. A múlt héten egy vasas szakmai gyűlésen voltam, ahol 70 éves korban dolgozó munkásnőkkel beszéltem. Be ez viszont azt jelenti, hogy ezeknek munkája a fiataloknak munkábaállítását akadályozza és mivel nem követhetjük azt a kannlbáli módszert, hogy a korosokat és a termelésből kiesetteket agyonüssük, tehát valamiféle módon kell róluk gondoskodni. A másik eset a rosszabbik, amikor a koros munkás már nem kap munkát és hozzátartozóink terhére esik, sokszor már 40 éves kortól kezdve. Tudni kell végre azt, hogy a fiatal munkásnak akár egyedül van, akár családos, szörnyű és elviselhetetlen terhet jelent az, hogy egy ember, vagy egy család eltartására alig elegendő keresetből még 20—30 évig el kell tartani a termelésből kiesettet, azt, aki a fogyasztásból kirekeszthetővé nem válik. Ezek a fiatalok, akik a néha már 40—50 éves korban kenyértelenné vált idősebbet eltartani kényszerülnek, — ezt nevezi a kapitalizmus természetes öregkori biztosításnak és ez egyik oka a gyermekáldás sürgetésének — legfeljebb egyszoba-konyhás lakásban élnek, felmenő és lemenő ágbeliek együvé zsúfolva. Tessék azt elképzelni, hogy a szülői és a gyermeki szeretetnek micsoda emberfeletti, próülése 1938 június 10-én, pénteken, báját kell kiállnia mind a két félnek ebben az összezsúfoltságban és ennek igen sok esetben összeférhetlenség és gyűlölködés a (következménye főleg akkor, ha az új jövevény, akár a fiatal férj, akár a fiatal asszony valamiféleképpen az apóssal vagy anyóssal nem tud összeférni. Családi békéről ilyen körülmények között iga zán nem lehet beszélni, ellenben igenis beszélhetünk és beszélnek arról, hogy ilyen körül menyek között óvakodnak a gyermekáldástól, mert a felmenőt és lemenőt eltartani a mai fizetésből képtelenség. A fbelügyaninisztériumnak, a belügyi szociális szolgálatnak a család gazdasági nyugalma és lelki békéje érdekéiben tanulmányoznia kell és meg kell oldania ezt a kérdést, át kell építenie a szociális biztosítást úgy, hogy a szinte elérhetetlenül — nem korban, hanem, munkában elérhetetlenül — magas biztosítási korhatárt, a 65 évet megfelelően leszállítsák. Ez a korhatár főleg és elsősorban a nőknél elérhetetlen és elképzelhetetlenül magas. Ha tehát az állam ezzel a szociális biztosító intézménnyel szemben kötelességének eleget tesz, kifizeti a tartozásait, ha emeli a hozzájárulását, ha emeli a szolgáltatás összegét, hogy a termelőmunkából kiesett önállóan, a fiatalokra való rászorulás nélkül is megéljen, akkor már ezzel igen jelentős lépést tett a családvédelem és a gyermek után való vágyakozásnak elősegítésére. Az, aki ma igen sokszor már 25 éves korában, saját hibáján kívül, kiesik munkájából, a legtöbb esetben állandó alkalmazást már nem kap többé. Egy textil-, egy vegyészeti gyárba való felvételnél azonnal a születési bizonyítványt kérik, és az, aki a 25-ön -már túl van, a legritkább esetben tud egy viszonylag rendes munkahelyhez jutni. A legtöbbször az ilyen munkás átmetileg elveszti biztosítását és amikor újra elölről kezdi, akkor már a későbbi szolgáltatmányok sokkal alacsonyabbak lesznek, mintha meg tudta volna őrizni az állandó munkában léttel jogait. Igaz, hogy van egy úgynevezett elismerési jog, de amikor egyáltalában semmit sem keresnek vagy csak 50 fillért keresnek, amiért két kiló kenyeret kapnak, ez az elismerési jog is csak elméletben van meg. Ilyen helyzetre családot alapítani, gyermeket szülni nem lehet, és öntudatosan és öntudatlanul a dolgozók nagy tömege védekezik a gyermekáldás ellen. Igen érdekes volna feldolgozni a sokgyermekes családok gazdasági, szociális és egészségügyi képét, (Kertész Miklós: Szomorú lenne!) mert ennek alapján meg vagyok győződve arról, hogy legritkábban jutunk teljesen kifogástalan, az ország emberanyaga szempontjából teljesen kifogástalan családhoz ott, ahol sok a gyermek. Az egy- vagy kétgyermekes családok pedig nem a gyermek ellen védekeznek, főleg nem a nők. Tiltakozom az ellen az állítás ellen, hogy a gyermektelen vagy kevésgyermekes nők többsége hiúsági szempontokból tiltakozik a gyermekáldás ellen. Nem! A velejáró felelősség és a velejáró elviselhetetlen gondok miatt védekeznek. Csak egyetlen parányi biztatásra volna szükség, az állam és a gazdasági hatalmasságok anyagi segítségére és vállalni fogják, mert a gyermekáldás öröm és beteljesülés a nőnek, amiről lemondani a nő számára jelenti a legnagyobb fájdalmat. Az elmúlt évben az egyik textilgyári igazgatónak unokája született és 1000 pengőt helyezett letétbe azzal, hogy a gyárban legközelebb született gyermekek ebből az 1000 pengőből sorrendben 100—100 pengő jutalmat kapnak és kilenc hó-