Képviselőházi napló, 1935. XIX. kötet • 1938. május 18. - 1938. június 17.

Ülésnapok - 1935-327

Az országgyűlés képviselőházának 327. erkölcsileg elhagyott gyermekek »gondozási díjainak« kérdlése. (Az elnöki széket Lányi Márton foglalja el.) ÂM anyagilag és erkölcsileg elhagyott gyer­mekek — mint méltóztatnak tudni <— az állami gyermekmenhelybe utaltatnak be, on'nan pedig azután idegen »nevelőszülőkhöz« adják ki őlket. Ma ez a rendszer, de még az 1929/30. évi költ­ségvetésbe be volt állítva 600.000 pengő abból a célból, hogy azoknak a gyermekeknek ellátá­sára is jusson, akik ugyan be voltak utalva az állaimi menhelyre, de akik nem idegen nevelő­szülőkhöz adattak ki, hanem akiket a szülők­nél, vagy pedig a vérszerinti hozzátartozóknál hagytaik ínég, illetve helyeztettek el. Ennek a rendszernek a megszüntetése volt szerintem a legemberteilenelbb intézkedés. Valami »szovjet­íze« van annak, hogy mindenáron elszakítjuk a szülőtől a gyermeket és mindenáron idege­nekre bízzuk annak nevelését. Mi volt ennek a következményét Az, hogy a legszegényebb sokgyermekes családok sem, voltak hajlandók a menhelybe utaltatni a gyermeküket, akár­milyen nagy nyomorban éltek is, mert nem adták oda a gyermeküket idegeneknek, hogy azok neveljék őket, hanem inkább otthon tar­tották, hogy az a gyermek érezze a szülői sze­retetet és a családi tűzhely melegségét. (Ügy van! Úgy van! jobbfelől.) Azért kérem a mi­niszter urat, törekedjék arra, hogy az a mind­össze 600.000—700.000 pengő —_mely az előbb említett célt szolgálta — állíttassék vissza a költségvetésbe. (Boczonádi Szabó Imre: In­kább emeljék!) Helyes, inkább emeljék, mint­semhogy eltöröljék. Én azonban egyúttal arra is kérem a miniszter urat, hogy állíttassa vissza a községekben azokat az úgynevezett »egyénenkénti segélyeket«, amelyeket a mi­nisztefközi bizottságok nemrégiben annyira redukáltak vagy töröltek. Ezek arra szolgál­tak, hogy elesett, illetve sokgyermekes csalá­dok kapjanak havonkint 10—15 pengőt, hogy legalább meg legyen a betevőfalatjuk. Mit Je­lentett ez egy község háztartásában? 700—800 pengőt vagy legfeljebb 1000 pengőt évente, ami épp nem jelentette a pótadó emelkedését. Mi az egyke ellen beszélünk és akkor nem ve­tünk gátat ilyen antiszociális intézkedések­nek, amelyek azután a községekben mérhetet­len nagy elkeseredést szülnek. Egy másik igen fontos problémára vagyok bátor áttérni és ez családvédelem kérdése. Amikor a vezetőkörök már ebben az országban is felismerték a családvédelmi törekvések nagy fontosságát és amikor a családvédelem, gondo­lata a miniszterelnök úr minden nagyobb be­szédében vörös fonálként húzódik végig, ugyanakkor úgyszólván lehetetlen az, hogy a családvédelemmel foglalkozó Magyar Család­védelmi Szövetség ne részesüljön abban a sze­rény támogatásban, amelyre feltétlenül szük­sége van, hogy nemes munkáját folytathassa. A Magyar Családvédelmi Szövetség 200.000 pengőt kért egy évre, amiből azonban csak 30.000 pengőt állítottak be a költségvetésbe. Én na­gyon kérem a mélyen t. belügyminiszter urat, hogy a Családvédelmi Szövetséget sokkal in­tenzívebben támogassa és ismerve az ő hazafias gondolkozását és nagy szociális érzékét, meg vagyok róla győződve, hogy ennek a kérésnek eleget is fog tenni. Dr. Doros Gábornak, a Magyar Családvédelmi Szövetség kiváló ügy­vezető elnökének van egy elgondolása, amely szerintem rendkívül helyes és megszívlelendő. KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XIX. ülése 1938 június 10-én, pénbeken. 585 Ö t. i. a Nemzeti Önállósítási Alaphoz hason­lóan Nemzeti Családvédelmi Alapot kíván léte­síteni. Ez az alap a különböző juttatások révén a szegénysorsú családok gyermekneveltetési segélyeire, családipótlékokra, házasodási kölcsö­nökre, kelengye-segélyre, házasság előtti és családvédelmi tanácsadó intézmény fenntartá­sára, az egyke elleni küzdelemre, stb.-re lenne fordítandó. Ha összehasonlítom a mi családvédelmünket a külföldi nagy államok ilyen irányú törekvé­sével, akkor valósággal el kell szomorodnom. (Úgy van! jobbfelől.) Ha én azt látom, hogy Olaszországban, mely ország gazdaságilag ab­szolúte nem áll jobban, mint mi, Mussolini leg­utóbb is — és nem tudom, már hányadszor — százmillió lírát adott a házasulandók segítsé­ségére, akkor lehetetlen, hogy mi a fennemlí­tett, aránylag csekély összegek miatt állandóan halljuk és tűrjük a panaszokat és a szemre­hányásokat, hogy nincs bennünk megértés, és hogy a kormányunk nem akar cselekedni. Nekem többek közt az volna az elgondolá­som, hogy a nyugdíjasok elhalálozása, illetőleg a nyugdíjasok özvegyeinek elhalálozása után a nyugdíjak egy rész ét biztosítsa a kormány a gyermekek számára, mert — amint az életben látjuk — a tisztviselők, — r akármilyen magas­rangú tisztviselők is — azért igyekszenek még életükben elhelyezni gyermekeiket, mert jól tudják, hogy ha elhalnak és elpusztul az öz­vegyük is, a gyermekek ott állnak mindén se­gítség nélkül és ki vannak téve a fizikai és er­kölcsi romlásnak és züllésnek Mélyen t. Ház! Még egy kérdésről kíván­nék több vonatkozásban szólni és ez a társada­lombiztosítás kérdése. Mindenekelőtt meg kell állapítanom azt, hogy az az összeg, amellyel a t. kormány ennek a nagy egészségügyi és szociális intézménynek a segítségére siet, ab­szolúte nem elegendő (Kertész Miklós: Ez igaz!) és különösen nem elegendő az az összeg, amely a legnagyobb válsággal és nehézségek­kel küzdő betegségi ágazat támogatására állít­tatott be. Ez az ágazat az, amelynek gondos­kodnia kefl.1 arról a 6—700.000 biztosítottról és azok összes hozzátartozóiról betegség esetén, ami több mint kétmillió lélek gyógykezelését és szociális gondozását jelenti. Es mégis mit látunk? azt, hogy ez az ágazat állandóan pénz­ügyi nehézségekkel küzd, olyannyira, hogy ma már az orvosok úgyszólván képtelenek a bete­geket kórházba, üdülőhelyekre, fürdőbe kül­deni, illetőleg csak olyan feltétel alatt küldhe­tik oda, hogyha három éven át nem voltak be­utalva »ellátásos« fürdő-, illetve gyógyhelyre. Az orvosok keze a gyógyszerrendelésnél, beuta­lásoknál és a többinél annyira meg van kötve, hogy én — őszintén megvallva — nem csodál­kozom azon az elégedetlenségen, amely a biz­tosítottak társadalmánál ennek következtében tapasztalható. Hangsúlyoznom kell azt is, hogy az Inté­zet betegségi ágazatának nehéz helyzetét nem az Intézet vezetősége okozta. Sajnos, ezt azok a balkezes spekulációk hozták létre, azok a. meg nem felelő telekvásárlások, objektumvé­telek, beruházások, stb., amelyeket sokszorosan túlfizettek, ami miatt azután ez az ágazat las­sanként válságos helyzetbe került. Ebből tehát az következik, hogy itt tulajdonképpen a be­tegségi ágazatra »fentről« kényszerí tették rá az említett vételeket, objektumszerzéseket és beruházásokat, amelyekkel maga az Intézet vezetősége egyáltalán nem kívánt foglalkozni. 84

Next

/
Oldalképek
Tartalom