Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. - 1938. május 17.

Ülésnapok - 1935-300

Äz pf szag gyűlés képviselőházának 8\ végre úgy, mint az elöbbeni esetben, mindenki ;i maga ismeri személyes körülményeit és nem yédekezhetik azzal, hogy azért, inert ő hadi­árva, vagy ilyen vagy olyan szempontból (kü­lönös méltánylást érdemel, kivonhatja magát a tételes szabályok 'következményei alól. Első­sorban neki kell tudnia és éreznie, hogy mi­lyen helyzetben van, micsoda rizikója van az ő «eljárásának. Erről én nem tehetek és ezen az' alapon nem tehetek megkülönböztetést. Rendkívül sajnálom, ha a képviselő úrnak ellent kell mondanom, de én kijelentem, hogy igenis, ezt az általa rossznak és hibásnak tar­tott utat tartom kötelességemnek továbbra is követni, mert abban a véleményben és felfogás­ban vagyok, hogy az állam közrendjéért, a tör­vények betartásáért felelős vagyok (Ügy van! Ügy van! jobbfelŐl.) és ezért köteles vagyok megtenni, hivatali eskümhöz képest, alkotmá­nyos felelős égem tudatában minden intézke­dést. (Helyeslés és taps jobbfelől és a középen. — Csoór Lajos: Nagyon gyér volt a taps! — Rassay Károly: Az nem változtat az igazsá­gon!) Elnök: Az interpelláló képviselő urat meg­illeti a viszonválasz joga. Rajjniss Ferenc: T. Ház! Legjobb tudomá­som szerint, abban az időben, amikor ez a bizo­nyos röpcédula megjelent, — amelynek súlyos sértését belátom, mert a legnagyobb betűkkel az van reányomtatva, hogy »Széliből elég volt« — az új rendelet még nem látott napvilágot és a kiadott rendeletnek legjobb tudomásom sze­rint visszamenő hatálya nincs. Igen t. Belügyminiszter Ür! Elmondottam, hogy Alföldy Béla igen t. képviselőtársunk ar­ról beszélt a gyűlésen, hogy a 12 pont között szerepelt a politikai bűnösök szabadonbocsá­tása. Erre szólott közbe az illető, hogy Szálasit is el kellene, vagy el kell bocsátani. (Rassay Károly: És mit mondott erre a képviselő úr?) Én is azt mondom! (Rassay Károly: De Al­földy képviselő úr mit mondott? — Alföldy Béla*. Tovább folytattam a beszédet!) T. Ház! A Szálasi-párt, és a Szálasi szemé­lyére vonatkozó az a kívánság, hogy őt bocsás­sák el, két egymással teljesen ellentétben álló, egymástól minden esetre különböző kérdés. Nagyon sokan helyezkedtünk ugyanis arra az álláspontra, hogy ma is helyesnek tartom azt az álláspontot, hogy az igen t. miniszterelnök úr győri beszéde után az összes ügyekben igen­is politikai amnesztiát kellett volna adni. Méltóztassanak elhinni, akkor sokkal nyugod­tabb volna ma ez az ország, mert a győri be­széd határozott állásfoglalás volt töméntelen sok olyan dologban, amelyért ezek az emberek harcoltak, amelyért küszködtek, amelyért nyug­talankodtak — tiszta lehetetlenségnek tartom azt, hogy a győri beszéd után azok, akik az­előtt küzdöttek olyan dolgokért, amelyekmost már megvalósultak, tovább viseljék ezekért a bűnügyi következményeket. (Ügy van! Ügy van! a balközépen.) Nemcsak a belügyminisz­ter úrnak is, hanem a kormányzatnak is és Magyarországnak is javára szolgált volna, ha akkor amnesztiát adtak volna és azt mondották volna, hogy most pedig, ha ettől a naptol kezdve valaki tényleg a törvényes rend felbo­rítására törekszik, az majd a törvényes rend­del találja szemben magát. Ez nem történt meg. Azt a bűnt tehát, amelyet Mester Kálmán elkövetett, én kénytelen vagyok vállalni, mert én azt megírtam, én azt hirdettem, hogy am­nesztiát kell adni ezeknek az embereknek. KÉPVISELŐHÁZI NAPLÖ XVIII. 'Ö. ülése 1938 április 27-én, szerdán. 77 Legnagyobb sajnálatomra, nem vagyok ab­ban a helyzetben, hogy a belügy miniszter úr válaszát elfogadjam. Elnök: Kérdem a t. Házat, (méltóztatnak a miniszteri választ tudomásul venni? (Igen!) A Ház a választ tudomásul veszi. Következük Pa,yr Hugó képviselő úr inter­pellációja. Kérem a jegyző urat, hogy az. interpellá­ciót felolvasni szíveskedjék. (Egy hang jobb­felől: öngyujtópári!) Csikvándi Ernő jegyző (olvassa): »Inter­poláció a belugymiiiniszter úrhoz Böszörményi Zoltán szökése és a menedékjog tárgyában. 1. Van-e tudomása a belügyminiszter ur­náik arról, hogy Böszörményi Zoltán megszö­kött? 2. Ki felelős a szökésért? 3. Tudja-e a belügyminiszter úr, hogy Bö­szörményi Zoltán Bécsben menedékjogot élvez? 4. Miért nem isimeri Magyarország a poli­tikai menekültek menedékjogát?« Elnök: Az interpelláló képviselő urat illeti a szó. 1 ' Payr Hugó: T. Ház! Bármilyen rövidre akarom is fogni interpellációm szövegét, mégis utalnom kell arra, hogy a régi görögöknél, a régi rómaiaknál, a keresztény középkorban s az-újkorban'egyaránt, minden kultúrállaimlban szokásos volt a politikai menedékjogot tiszte­letben tartani. Netmuakarok hosszas történelmi fejtegetésekbe bocsátkozni, de utalnom kell arra, hogy Magyarország nemzeti hősei évszá­zadokon keresztül igen gyakran élvezték a oolitik/ai menedékjogot. Utalnom kell arra, hoisry az 1848/49­es szabadságharc . emigránsait Törökországban szívesen fogadták és megvéd­ték, ámbár Ausztria háborúval fenyegette Tö­rökországot. Utalnom kell arra is, hogy aimli­kor Magyarországot 1919-rben kommunista hul­lám borította el, Gömlbös Gyula, és igen sok társa a szocialista Bécsben élvezték a menedék­jogot és a szocialista korimiányzat alatt álló Ausztria Feldbach on egy tiszti tábort létesített, ahol a tisztek nemcsak szállásit, elhelyezkedést találtak, hanem azonkívül meg: tudták szer­vezni azt az akciót is, amely a szegedi mozga­lommal együtt Magyarország felszabadítását eredményezte. Ezek után az előzmények után és ismereté­ben, nagy meglepetést keltett Magyarországon, hogy az osztrák események alkalmával, Auszt­riának Németországba való beolvasztása ide­jén, Magyarország senkinek sem adott mene­dékjogot azok közül a politikusok közül, akik a német bevonulás elől menekülni akartak. So­kan vannak, akik emberi érzéstől, humaniz­mustól áthatva, de azonkívül a tradíció, a kö­zös múlt emlékezetében is, nagy megdöbbenés­sel konstatálták, hogy Magyarország, amelynek nemzeti hősei a múltban olyan sokszor élvez­ték más államok vendégszeretetét, ezúttal egy pillanatig sem gondolt arra, hogy az országban menedékjogot adjon azoknak a politikusoknak, akikkel a magyar kormány tagjai imég fél esz­tendővel ezelőtt együtt fényképeztették le ma­gukat, büszkén viselve a tőlük kapott külön­böző ordókat, rendjeleket és kitüntetéseket. A magyar közvéleménynek az a része azon­ban, amely nehezményezte ezt a jelenséget, nem tette szóvá a kormánynak ezt az állás­pontját és viselkedését. Szótlanul tűrte, mert úgy gondoltuk, hogy a magyar királyi kor­mány a helyzet, a tények, a külpolitikai ada­tok ismeretében bizonyára olyan érvek hatása 13

Next

/
Oldalképek
Tartalom