Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. - 1938. május 17.

Ülésnapok - 1935-308

Az országgyűlés képviselőházának 308. ülése 1938 május 9-én, hétfőn. 389 zsidóság kultúrhistóriai cselekedeteiről beszéljek. Ezt másoknak kell megtenniök, vagy kellene megtenniök. Másoknak kellene felvetniök a kérdést, vájjon bűn volt-e az első írott törvénnyel megajándékozni az emberiséget és másoknak kellene felvetniök azt, vájjon bűn vol t-e a láthatatlan Isten fogalmát belevinni és beledobni az emberiség életébe. Én csak megállapítom, hogy a láthatatlan Isten fogalmának megkonstruálása hallatlan vakmerőség volt akkor, a bálványimádás korszakában; hozzáteszem, hogy a láthatatlan Isten a hatalmi lehetőségek tekintetében ma is súlyos hátrányban van a látható és imádott bálványokkal szemben. (Ügy van! Úgy van! a szélsőbaloldalon.) De beszélnem kell ezzel a kérdéssel kapcsolatban, mint szocialistának és mint embernek a szociáletikai tényekről és adottságokról. Ä szocializmusnak és a szociális harcok történetének nagyszerű és éleselméjű írója, Max Beer azt írja többek között könyvének az ókori kapitalizmus történetéről szóló részében (olvassa): »A sémi tőke Kánaánban ugyanazzal a keménységgel és ugyanabban a formában lepett fel, mint az árja tőke Hellasban és Rómában, mint uzsora és kereskedelmi tőke. Hogy milyen felháborodással találkozott az uzsora a zsidó nép körében, erre legjellemzőbb az uzsora héber kifejezése, amelynek fordítása annyit jelent, hogy: harapni. r Az úgynevezett pénzgazdálkodás és a magántulajdon kifejlődése megbontották a társadalom rendjét és aláásták a régi törzsi erkölcsöket. Jólét, luxus a vagyonosok oldalán, szegénység, nélkülözés, elnyomás és eladósodás a kitaszítottak sorában. A természetes következménye pedig mindennek az osztályellentétek kiéleződése, amelyek — amennyire erre történeti tanubizonyíték van — bár nem vették fel véres felkelések és mészárlások formáját, mint ahogy ez Hellasban vagy Rómában történt, ahol ezeknek az országoknak társadalmi struktúráját alapjában rendítette meg, hanem megindítottak és kialakítottak egy példátlan szociálerkölcsi mozgalmat, egy olyan szociáletikai erjedési folyamatot, amelynek legfőbb reprezentánsai a próféták.« Miért mondom én ezt, igen t. Ház? Mert, ha azok az urak, akik itt olyan gondosan, olyan nagy fáradsággal mentek idézetekért mindenfelé, átkutatták, áttúrkálták a könyvtárakat, nem átallották a forradalmi idők cionista mozgalmának a kormányzótanácshoz intézett beadványát kikeresni, nem átallották idézetért és utólagos igazolásért Jászi Oszkárhoz fordulni, én azt mondom és azt ajánlom nekik, hogy kissé messzebbre, mélyebbre kellett volna nézni és ennek a problémának társadalmi, szociális és mindenekfelett szociáletikai részét nézni és vizsgálni s akkor egészen más konzekvenciára jutottak volna. Az igazság az, hogy a felbomlás és elpusztulás előtt állott zsidóországnak geopolitikai helyzete, világpolitikai szituációja szinte tragikus módon hasonlított a mai Magyarországéhoz. (Farkas István: Ügy van!) Hídfőszerepet töltött be Egyiptom és Elő-Azsia között, egymással rivalizáló világhatalmak ütközőpontjában állott s ebben a tragikus és veszélyeztetett földrajzi és politikai szituációban ennek a népnek és ennek az országnak tulajdonképpeni etikus politikai és prófétai vezetői a nép belső megerősödését, a népet marcangoló gazdasági, szociális bajoknak, az elnyomásnak a megszüntetését, az igazságtevést tűzték ki legelső és legmagasabbrendu céljuk gyanánt s mintegy ezzel figyelmeztették és óvták népüket az elpusztulás veszedelmeivel szemben. Én nem akarok most arról beszélni, hogy helyes vagy helytelen-e olyan prófétákra hivatkozni, akikben az ember nem hisz, de azt hiszem, hogyha az itt felszólalt képviselő uraknak joguk volt Jászira és a cionista beadványra hivatkozni, (Rátz Kálmán: Citáljon Josephus Elayius-ból is!) akkor nekem talán szabad lesz egy ma még katolikus és keresztény szemléletű magyar újságra, a Magyarságra hivatkoznom, amelynek áprili|^27-iki számában szinte tragikus feljajdulás t

\^an »A merániak« címen. (Olvassa): »Arról isrherítek meg őket, — hangoztatja a szerző --!* hogy eszükágában sincs alávetni magukat'-a magyar faj és történelem géniuszának, hogy a magyar tragikumot nem beteljesíteni, de megtörni akarják és hogy ők nem is jó magyarok, hanem jobb magyarok, mert minden illúziónknak, gyengeségünknek, hibánknak és vétkeinknek hízelegnek alattomosan és szolgalelkűen, hogy azután egy nagy történelmi fordulatkor leváljék róluk a máz, a magukra hazudott álarc és előttünk álljon a leálcázott idegen.« Talán elfogadják ettől az élesen látó magyar publicistától — ha nem is prófétától — azt, amit idéztem- Mi mindenesetre erről az oldalról a hízelgésnek, a hibák és bűnök erénnyé álcázásának útján soha senkit követni és ebben a tekintetben semmiféle versenyben résztvenni nem fogunk, nem tettük eddig sem és nem teszszük ezután sem- De még a Magyarság ilyen irányú feljajdulásánál is élesebb, harsányabb és szívbemarkolóbb az, amit a tőlünk a Magyarsághoz hasonlóan távolálló Szabó Dezső a miniszterelnök úrhoz, intézett füzetében hallat, mondván a következőket (olvassa): »Mindazt, ami a múlt legnagyobb magyarjainak, az évszázadokon át üldözött anagyar életakaratnak legszebb álma volt, -megcsúfolták, elpazarolták, el védőösztönünk erejét a megemésztő germánság ellen, el nyelvünk áhítatos vallását, uralmi jogát, el a (magyar állam magyar nemzetté formáló nagy alapelveit. Lehet-e (még ezen az úton tovább haladni a magyarság meggyilkolásának határozott akarata nélkül?« (Propper Sándor: Kinevezik majd Szabó Dezsőt zsi dó-bér encnek!) Ebben is prófétai megsejtést, valami váteszi meglátást érzek, érzem a sors átérzésének» a történelmi tragikumnak levegőjét s ebből azoknak kellene érteni és azoknak kellene a konzekvenciákat levonni, akik magukat kizárólagos joggal hivatottnak érzik a magyar sors intézésére. Van egy konkrétnak és kézzelfoghatónak érzett javaslat és gondolat is Szabó Dezsőnek ebben az itt említett füzetében, amelyben felhíva Európa figyelmét fenyegetett helyzetünkre, kijelenti, hogy (olvassa): »A nagybirtokot mozgósítsuk egy gyors és hatalmas, tervszerű és minden szükségeiben hitellel ellátott telepitéses földreformra. A Dunántúlt? az összes határokat, Budapest (környékét széles savban telepítsük tele a magyar vér paraszti acél tégláival minden habozás, minden késedelem nélkül. Ez hatalmas életfejlődést jelentene, a magyarság egyetlen nagy erőforrásának, a magyar parasztságnak és védőbiztosítást az édes magyar anyanyelv egész jövőjének. Ez az önvédelem az élet természeti parancsa, olyan,