Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. - 1938. május 17.

Ülésnapok - 1935-304

17 Atyr szag gyűlés képviselőházának SOlf. ülése 1938 május 8-án

y kedden. 181 abban különbözik a másiktól, hogy a világháború nyomán a nemzeti eszme és a faji együvétartozás érzése olyan mértékben emelkedett, amilyet még soha nem láttunk. A faji együvétartozás és a nemzeti eszme elnyomta a tömegek lelkében az osztálygyűlöletet, az osztályharcot s az azokhoz való ragaszkodást. (Ügy van! a baloldalon.) Ez a különbség, t. Ház, és bár próféta nem akarok lenni, de mégsem hiszem, hogy tagadni lehetne, hogy amint annakidején a harmadik rend végül mégis csak egészen legyőzte a feudális korszakot, úgy — mi tagadás benne, nehéz a meggyőződéstől eltántorodni — ez az új irányzat, a szociális irányzatú állam fogalma erősebben fog kifejlődni a jövőben s ezt a fejlődést, a 'szociális gondolat győzelmét, de nem mint osztályharcot, nem mint osztálygyűlöletet, feltartóztatni alig lelhet, sőt nem is célszerű. Minden okos államférfinak, akire egy ország sorsa rá van bízva, arra kell törekednie, hogy ennek a nagy eszmének, a szegénységnek, a munkásság érdekeinek felfelé törése olyan békés evolúció útján menjen végbe,hogy ne vezessen rázkódásokhoz, ne vigyen vértengerlhiez, mint azt tőlünk keletre látjuk. (Farkas István: Ügy volna'jó, de akkor nem kellett volna elvenni egy millió munkás választójogát!) T. Ház! Ez a gondolat van a javaslat mögött s !ha én ezt elfogadom, ebből a világtörténeti perspektívából indulok ki, mert belátom, őrködni kell afelett, hogy evolúcióval történjék meg a társadalmi fejlődés (Farkas István: Ügy van! Ez helyes!) és semmiképpen sem nagy, véres küzdelmek árán. Méltóztassék megengedni, hogy hozzátegyem: ebben a törekvésben, hogy a mi utódaink békésen menjenek át egy új korszakba, nem pedig vérengzés és polgárháború útján, személy szerint is annyiban vagyok érdekelve, mert eddig már kilenc gyermekem és tíz unokám folytatja az én véremet, tehát személy szerint is nagy érdekem az, hogy ne hiába neveltem és termeltem légyen a hazának ezeket az utódokat. (Fábián Béla: Rossz idők járnak a nagy termelőkre!) Kettőnk közt nagy különbség van az utódok termelése tekintetében. (Derültség.) Elismerem azt, hogy a munkásság érdekei figyelembevételének kötelessége olyan eszme, amellyel szemben nem is akarok odaálni, csak az a szándékom, hogy egy békés kompromiszszummal ki kell egyenlítsük a régebbi eszmét egy újjal. Az idők most már annyiban változtak, hogy bizony szükség van, sajnos, a sajtószabadságnak is olyan szabályoz ás ára, amelyet éppen a javaslat tartalmaz, mert abban a mértékben, amint az alsó néptömeg szóhoz, uralomhoz jut, megnehezedik a felső vezető osztály, sőt a vezető államférfiak helyzete is. Valljuk meg őszintén, mindig sokkal nehezebb felülről boldogítani akarni a saját fejünk szerint az alsó népet, mint alulról a nép túlzó ösztöneire apellálva hirdetni annak a népnek megváltását és jobb sorshoz juttatását. A két helyzet között óriási különbség van. És hiába mondják jeles államférfiak, hogy ők kihúzzák a gyékényt a demagógok, az izgatok lába alól, (Fábián Béla: így van!) ez csak — mondjuk — igen enyhe mértékben tud így megvalósulni, mert az a felső helyen lévő államférfiú, aki a népet felülről akarja boldogítani, az igazság, a becsület, a tisztesség és a gazdasági érdekek jegyében, nehezen fog konkurrálni azokkal, akik a nép vad ösztöneire és irigységére apellálnak. (Fábián Béla: így van!) Magában a helyzetben van tehát már nagy nehézség a kormányzati erő számára. Még egy más szempont is kidomborodik azonban itt, mégpedig az, hogy nagyon sokan vannak olyanok, akik úgy tüntetik fel magukat, mint a nép nagy barátai, akik kiállnak demagóg szólamokkal, izgató beszédekkel a nép elé és amellett a maguk érdekeire is nagy mértékben gondolnak. (Fábián Béla: Enyhén kifejezve!) Ahogyan a múltkor a miniszterelnök űr mondotta, hogy a business vezette a mi ingótőkénket sikeres előrehaladásában, éppen úgy ezeknél a demagógoknál is nagyon jelentékeny szerepet játszik a bussines, a sajátmaguk érdeke. Ennek egy kedves, ártatlan példájára emlékszem Shakespeare Julius Caesar-jából: egy cipőtalpaló suszter lelkesen toborozza mindig az embereket, hogy várják már messziről Caesart diadalútja alkalmából és minél többen, minél több utcán keresztül kísérjék. Amikor Flavius néptribun megkérdezte ezt a cipőtalpaló susztert: »Hát micsoda érdeke fűződik magának ahhoz, hogy ennyire lelkesen fogadják Caesart?« A suszter azt válaszolja, hogy: »Kérem, én szeretem Caesart, de ha már meszsziről kísérik, egyúttal kopik az emberek cipőtalpa (és az egész társaság végül hozzám fog jönni a cipőtalpát megjavíttatni. Ha tehát Caesar minél többször vonul be és minél többen kísérik, az rám nézve annál nagyobb hasznot jelent.« Ez igen ártatlan megnyilvánulása a businessnek. Vannak azonban óriások, akiknél a demagógia nemcsak ilyen apró hasznot jelent, hanem azt is jelenti, hogy nem riadnak vissza attól sem, hogy amikor saját kis pecsenyéjüket meg akarják sütni, ennek a tüze mellett meggyújtsák magát a házat is, az ország közérdekét. Ezekkel szemben a kormánynak el kell járnia, fel kell lépnie és mivel ezeknek a kezében mégis csak elsőrendű fegyver a sajtószabadság, nem szabad szerintem annyira doktrinernek lenni, hogy mivel őseink a szabadelvűség nemes eszméi szerint és a nemzeti ébredés gyönyörű korszakában, valamint a márciusi ifjak is rajongó szeretettel csüngtek a sajtószabadságon, mi a kor! mánynak azzal a tendenciájával szemben, — hogy ezekkel a káros elemekkel kellőképpen fel tudjon lépni, — doktriner módon hivatkozzunk a sajtószabadság szent eszméjére. Mert a nép mindig másképpen látja a kérdést és általában az alsó néptömeg soha sincsen kellőképpen tisztában a lehetőségekkel s így könnyen hajlandó hitelt adni mindig a demagógok és izgatók szavainak, aki neki más, jobb időket jósolnak és — amint mondják — akarnak teremteni. Ezt az evolúciót nem lehet másképpen szabályozni, mint azzal, hogy egyúttal a sajtószabadság szempontjából olyan koncessziókat kell tenni a kormányhatalom számára, amelyekre azelőtt nem volt szükség. Mert, hogy a tömeg elgondolása szerint elveszik a vagyont a felső osztályoktól, az még nemi azt jelenti, hogy az el jut feltétlenül hozzájuk s azzal ők nem gyarapodnak.' Robespierre szentül meg volt győződve arról, hogy ha lenyakaztatja az arisztokráciát és vagyonát szétosztja, akkor gazdagszik a nép. A guillotine működött ugyan, a vagyonokat elvették, de a mezítlábos rongyosokhoz nagyon kevés, helyesebben semmi sem jutott el belőle. A felső osztályoknak és a kormánynak kötelessége mindenkor arra vigyázni, hogy ezek a tömegkövetelések, amelyek alulról törnek felfelé, a lehetőségekkel mindig számoljanak és mindig vegyék fi-