Képviselőházi napló, 1935. XVIII. kötet • 1938. április 8. - 1938. május 17.

Ülésnapok - 1935-304

180 Az országgyűlés képviselőházának 30 k- ülése 1938 május 3-án, kedden. len tőségét, hogy én úgy érzem, az előttem, el- •• hangzott értékes felszólalás ellenére is, talán felesleges volna az én beszédem. Hogy mégis felszólalok, annak, igazán megmondva, személyi indokai vannak, sőt merem mondani, érzelmi motívumai. Hiszen már 1902 nyarától kezdve állandóan foglalkozom újságcikkek írásával, publicisztikával, és e hosszú 36 esztendő alatt legnagyobb örömöm, valósággal lelki Örömöm mindig a publicisztika volt. Amikor annakidején Gömbös Gyula először vállalta a kormányt, kegyes volt engem is felszólítani arra, ihogy őt támogassam. Akkor nekem ezzel szemben csak egy kikötésem volt, aminek tanúsítására egy jelenlévő igen illusztris férfiút tudnék kérni. Azt kertem: mondja meg a miniszterelnök úrnak, hogy benn a képviselőházban és a pártban mindenkór fogom tudni, hogy mi a pártfegyelem, de egy kikötésem van, hogy mint publicista mindig azt írhassam, ami meggyőződésem szerint helyes. Azt válaszolta akkor a miniszterelnök úr annak az illusztris férfiúnak, aki nem más, mint a Ház nagyrabecsült elnöke (Éljenzés), hogy: mondd meg Nagy Emilnek, írjon, amit akar, mert nagyon jól tudom, hogy soha nem fog olyat írni, ami az országnak káros. Méltóztassanak elismerni és megérteni, hogy ilyen lelki konstrukció mellett, amikor annyira fontos nekem az újságírás, a publicisztika, fáj nekem minden olyan rendszabály, amely csak némikép is érinti a sajtószabadság szent eszméjét. Mégis kénytelen vagyok, — de hozzáteszem, fájó szívvel — hozzájárulni a javaslathoz teljes meggyőződéssel, mert úgy látom a kérdést, hogy e javaslat elől nem lehet kitérni. Hogy felfogásomat egészen világossá tegyem a t. Ház előtt, méltóztassanak megengedni, hogy a kérdést bizonyos világtörténeti perspektívába állítsam be. Annakidején, amikor a szabadelvű eszme nagy harcot vívott a feudális korszakkal, a szabadéivűség főereje, valósággal főpillére és fundamentuma a sajtószabadság volt s enélkül el sem lehet képzelni azt a küzdelmet, melyet a szabadelvűség folytatott a feudális korszakkal szemben. Sőt a szabadelvűség nagy kincsei — a törvény előtti egyenlőség, a születési előjogok eltörlése, az egyéni szabadság kivívása — mind olyan szempontok és értékek, amelyek sajtószabadság nélkül nem igen lettek volna megvalósíthatók. Ezeken a nagyszerű emlékeken kívül viszszaemlékezem arra a korszakra, amelyet Magyarország újjáébredésének szoktak nevezni, amikor a korszellem valósággal kopogtatott a magyar faj ablakán: »Alszol, Brutus? Ébredj fel!« Abban a korszakban, kezdve Kölcsey tői, Kossuthtól, Széchenyitől és a többi nagy magyartól végig azon a gyönyörű gyöngyfűzéren, amely átfogta az egész akkori magyar kort, mindezek a férfiak csakis a sajtószabadság révén vívhatták ki a nemzet jogait és segíthették elő a nemzet fejlődését. Az imént a szabadelvűségről szólottam. Ne méltóztassék ezt az eszméit összetéveszteni a kapitalizmus túlzott és undok kinövéseivel, az úgynevezett manchesteri liberalizmussal. Amikor én a szabadelvűség nemes nagy eszméjéről szólok, akkor mindig azokat a nagy erkölcsi értékeket tisztelem, amelyeket ez az eszme a világra hozott s ezt az eszmét szeretném megtisztítani, mint ahogy már 33 évvel ezelőtt, fiatal képviselő koromban is szerettem volna megtisztítani mindattól a szennytől és szívtelenségtől, amely a túlzott kapitalizmus révén hozzátapadt. Egyedül csak Anglia tudta megoldani azt a kérdést a tory-demokrácia révén, hogy a szabadelvűséget nem dobta félre a későbbi korszakban, hanem fenntartva annak értékes részeit, betöltötte szociális tartalommal; ez a tory-demokrácia megnyilvánul abban, hogy a konzervatív pártnak a szegény munkásemberek éppen úgy szavazói, mint a legelőkelőbb mágnások. Ismétlem tehát, t. Ház, hogy ezek a nagy emlékek és főleg a nemzeti újjáébredés korszakának gyönyörű, nagy emlékei kétségtelenül mindenkit nagy tisztelettel töltenek el a sajtószabadság eszméje iránt és ismétlem, hogy mindenkor szomorúság fog el, ha azt látom, hogy ennek az eszmének nagy erejével valamilyen értelemben tranzigálni kell, már pedig, sajnos, tranzigálni kell, mert az idők változtak és a változott körülmények között ez a fogalom maga is nagy mértékben tartalmat cserélt. Miben változtak meg a körülmények anynyira, hogy bár én a sajtószabadságot Kölcseyn és társain keresztül olyan nagyra tartom, mégis kénytelen vagyok olyan javaslathoz csatlakozni, amely bizony — valljuk meg őszintén — sok tekintetben ellenkező álláspontot foglal el a régi korral szemben? Hogy ezt a felfogásomat megmagyarázzam, ugyancsak egy világperspektívába kell beállítanom, mert csak úgy lehet megérteni. A francia forradalom, amely megszülte az egyenlőséget és a polgári jogokat, — kegyeskednek jól tudni — a harmadik rend, a polgári rend mellett még teljességgel megfeledkezett a negyedik rendről, a munkások, a szegények rendjéről. Akkor az egész tanácskozások során a különböző fázisokban, a kezdettől a legvégéig, sohasem volt szó a szegény emberről, a munkásemberről, hanem a harmadik rend, a polgári rend vívta ki a maga szabadságát a feudális korszakkal szemben. Teljesen érthető világtörténeti folyamat tehát az, ihogy amikor később a műveltség nivellálódása folytán a szegénység, a munkásság szintén öntudatra jutott és a polgári osztályokkal szemben a maga érdekeinek és jogainak kivívását sürgette, akkor természetesen átalakult a helyzet és ez a munkásosztály, ez a szegénység bizonyos értelemben támadásba ment át a polgári osztályokkal szemben. Ennek a gondolatnak— őszintén be kell vallani — eleinte a marxizmusban volt nagy hatóereje és nem vagyok annyira elfogult, t. Ház, hogy be ne ismerjem, hog-y a szociáldemokrácia a munkásosztály javára kétségkívül nagyon sok érdekes és értékes előnyt vívott ki, de az után, hogy az I. Internacionáléból lett a II., a IÍ-ból lett a III. és végül mindez tőlünk keletre a bolsevizmusban csúcsosodott ki, természetesen most már igazán nem vindikálhatja magának, hogy elismerjük azt, hogy ez a fejlődés helyes. A fő gondolat, amely az internacionálékat idevezette,_ az, hogy a marxizmusnak kétségkívül egyik alapjellege, egyik fundamentális része volt az osztálygyűlölet, az úgynevezett osztálylhiarc, (Farkas István: Azt felülről csinálják, nem alulról! A kapitalizmus csinálja!) ez volt a szociáldemokráciának az a fundamentális tartalma, amely azt a múlt idők során tulajdonképpen jellemezte és amikor a kommunizmus^ veszélyével szemben a hozzánk közel álló két nagy birodalomban ugyancsak kialakult egy szociális állam, a szegények és munkások érdekeinek fokozott védelmével, ez