Képviselőházi napló, 1935. XVII. kötet • 1938. március 3. - 1938. április 7.

Ülésnapok - 1935-293

492 Az országgyűlés képviselőházának 293. ülése 1938 április U-én, hétfőn. is szabad egy választójognál a változtatás lehetőségét kizárni. Ma azonban ez a kettős rendszer, amelyet vegyes rendszernek mondhatnék, az összeegyeztetés révén kielégíti azokat a gondolatokat és igényeket, amelyeket mi a titkos választójog elvélhez fűzünk. Technikai kérdésekkel egyáltalában nem foglalkozom, mert az a meggyőződésem, hogy minden törvény, főképpen pedig a választójogi törvény, annyit ér, amennyit az életben elérni tud; vagyis az a szellem, amellyel a törvényt végrehajtják, megölheti a törvényi, de új életet is adhat annak. A törvény élete tehát a végrehajtáson fordul meg. Nekem az a meggyőződésem, hogy mi valóban a legnagyobb gondossággal iparkodtunk, már amennyire ez lehetséges, tökéletes dolgot elérni. A kritikusok, az ellenzéki szónokok, akik jobbat és tökéletesebbet akartak, azt_ méltóztattak mondani, hogy nem sikerült. Én ezzel szemben azt mondom, hogy mindkét részről megvolt a jóra való törekvés s a bizottsági tárgyalások is e mellett tesznek tanúságot. A sok módosítás sem pusztán a javaslat komplikáltságát jelenti, hanem azt, hogy mindenki iparkodott a maga tudását pozitíve kifejezésre juttatni. Nem volt senki részéről rideg elzárkózás, sőt ellenkezőleg: jóindulatú módosításainál mindenkit az vezetett, hogy a lehető legjobbat alkossuk. S ha az előadó úr, aki alapos tanulmánnyal és kimerítő indokolással vezette be e javaslat tárgyalását, a módosítások egész tömegét fogja is előterjeszteni, ne méltóztassanak ,azokra, mint a javaslat gyengeségére mutatni, hanem méltóztassanak tekintettel lenni arra, hogy mennyi különböző érdeket és szempontot kellett összeegyeztetni és talán még sohasem történt meg egy törvényjavaslat tárgyalásánál, hogy a különböző szempontok minden oldalról annyira érvényesülhettek volna. Az általános választójog, amelyet olyan könnyen dobnak oda azok, akik nincsenek megelégedve az ilyen, mondjuk, nekik nehézkesnek látszó törvényszerkesztéssel, ott, ahol behozták, nagyon tragikomikus sors elébe ment. Nézzük pld. Franciaországot, ahol az általános választójog valóban a Rousseau-féle tanítások értelmében lépett életbe: s azóta, egyebet sem tesz a francia törvényhozás, mint folytonosan intézményekkel igyekszik korlátozni, vagyis életben tartani. Mert mit jelent az .arányos, proporcionális választás? Mit jelen a kisebbségi képviselet, a plurális szavazati jog, mit jelentenek mindezek az újabb intézmények? Mindezek azt jelentik s ínég, az indirekt választóijog gondolata is azt jelenti, hogy az általános r választójoggal szemben igyekeznek érvényesíteni az élet szavát. Mert meggyőződésem szerint az általános választójog csak elméletben van, gyakorlatban azonban sehol sincs. Hiszen, ha nézzük, már a kiindulási pontnál korhatárt kell felállítani. Ez már korlátozás. Ha tehát az általános választójogot az emberrel veleszületett jognak s az emberi méltósághoz, _ az emberi természethez tartozó szabadságjognak vesszük épp úgy, mint más szabadságjogokat, akkor a korhatár felállítása egy korlátozás. De nemcsak ezt a korlátozást hozták be, hanem bizonyos értelmi cenzust is azáltal, hogy az analfabétákat kizárják. A vagyoni cenzust is elismerik. Az általános választójog tehát a valóságban tulajdonképpen sehol sincs, mert már korlátozva van. A valóság azt mutatja, hogy ezt az elvet korlátozás nélkül ,az életben keresztülvinni nem lehet. Ez egy szerzett jog, amelyet az állam ad polgáraínak és kell, hogy adjon minél nagyobb tömegben, ha az állampolgárok megfelelnek az állami élet igényeinek, a nemzet érdekeinek. Hiszen egy állam, egy nemzet sem nyújthat szavazati jogot állampolgárainak, ha a nemzet az állam vagy a törvényhozás meg van győződve arról, hogy ez öngyilkosság volna. Ezt egy állam sem teszi és nem is teheti. Ha ezelőtt 20—25 esztendővel tartottam volna ezt a beszédemet, it. Képviselőház, sokkal doktrinérebb lettem volna, sokkal szigorúbb kritikát gyakoroltam volna. Ez alatt a 20—25 esztendő alatt megváltozott a világ, körülöttünk földrengések voltak, országok pusztultak és keletkeztek és nem tehetjük azt, — és ezt elsősorban magamranézve tartom, — amit némelyek tesznek, hogy úgy látszik Rip van Winkle módjára átaludva ezt a kort, ott akarják folytatni, ahol abbamaradt. Erről szó sem lehet. Ha Itatjuk körülöttünk ezeket az eseményeket, ha látjuk a nacionalizmus teremtő erőit, amelyekről beszédem elején szóltam, ha látjuk a milliókra alkalmazott szociális gondolat érvényesülését ennek konzekvenciáit magunkra nézve le kell vonnunk, következményeit vállalnunk kell, mint kis nemzetnek a magunk csonkaságában és gazdasági nyomorúságában is. Látnunk kell azt, hogy amit azok használtak, azt mi is használhatjuk, mert hiszen egy kis népnek a nemzeti ereje, a nemzeti hite saját magában lehet olyan ,erős, mint a milliós nemzeteké. (Ügy van! Úgy van! Taps a jobboldalon és a középen.) Nem az dönti el, a magyarság kérdését, hogy vájjon az intézkedéseket hogyan veszi át, hogyan kopirozza le a külsőségeket, hanem az, hogy szellemében tud-e hü lenni önmagához, a maga szellemében tudja-e folytatni azt, amit őseitől kapott. (Helyeslés a középen.) Mindig arról beszélnek, mindig azt hallom, hogy mit keresünk mi a rendiség világában és hogy a parlamentek ideje lejárt, hogy a parlament csődöt mondott. Fejtegetéseim után kijelenthetem, hogy a magyar parlament igenis folytatása alkotmányos szempontból annak a korlátozott közhatalomnak, amelyet kifejez egy elmélet, egy tanítás: a rendiség világának kezdetében a legnagyszerűbb, a leggyönyörűbben fejezi ki azt, amelyet más nagy népek sem tudtak akkor sem mégérteni, sem kifejezni: a Szent Korona tana. A rendiség világában keletkezik egy tanítás, amely a magyar állam egységét hirdeti, a széttagolt rendiség világában látunk egy gondolatot, amely ott van minden elmében, látunk egy érzést, amely ott van minden szívben és akkor is, amikor széttört az ország és valóság azt megciáfolni látszott, egy országot tartottak Magyarországnak, egy királyt tartottak magyar királynak és legnagyobb magyar politikus, aki a saját életével, vérével pecsételte meg ezt a gondolatot, Fráter György, akit Utyesenicsnek, Martinuzzinak is hívtak, ennek a gondolatnak áldozta oda életét akkor, amikor a velencei követ azt jelentette^— pedig jól volt informálva — a mohácsi vész után, hogy Magyarország cadaver, hulla. A magyarok — ezt mondja Burgio, az a pápai követ, aki irántunk jóindulattal tviseltetett — nem tudják egymást jobban szeretni, mint gyűlplni; nem tudják alárendelni a maguk egyéni érdekeit, pártérdekeit — szórói-szóra idézem — az országos érdeknek (Homonnay Tivadar: Mintha csak ana mondaná!) és ezért Hungária cadaver. Ha látom a XVI. században Fráter György munkáját, amellyel megvetette a magyar egy-