Képviselőházi napló, 1935. XVII. kötet • 1938. március 3. - 1938. április 7.

Ülésnapok - 1935-288

336 Az orszúggyűlés képviselőházának 288. kapcsolatban a kormányképes többségnek, — amely conditio sine qua non-ja egy erős kormányzatnak — kérdését tárgyaljuk, kénytelen vagyok egy általánosan elterjedt tévhittel szembeszállni. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Ez a tévhit az, hogy úgy hozzászoktunk már a háború előtti időkben is, meg az összeomlás óta eltelt időben is ahhoz, hogy állandóan csak egy többségi párttal állunk szemben, hogy a köz vélemény nagyrésze a kormányképes többséget és az ehhez szükséges kormány kép es és erős többségi pártot azonosítja a mai többségi párttal, a Nemzeti Egység Pártjával. Ez a tévhit nagy veszedelmekkel járhat, mert a legmagasabb rétegtől le a nép legszélesebb rétegéig el van terjedve. Ez akadályozta meg a múltban és akadályozza meg ma is azt, hogy itt kialakuljon a lehetősége annak az egészséges politikai váltógazdálkodásnak, amely tulajdonképpen minden parlamentarizmus alapja és amely egy kormánybuikásból nem csinál katasztrófát, hanem olyan krízist, amely a politikai erők természetes játéka folytán önmagától megöl clódik. A kiegyezést követő korszáknak, — amely olyan példátlan fellendülés korszaka volt hazánk történetében, amely valóban óriási értekeket termelt és amelynek politikai élete, ha összehasonlítjuk a későbbi korok politikai életével, tündöklően fényes, magasszínvonalú voit — egy óriási mulasztása volt és ez az, hogy azokban a nyugalmas időkben, amikor sok mindent meg lehetett volna valósítani kevesebb megrázkódtatással, mint ma, amikor való ban a közjogi kérdésekről elvi alapon magas színvonalú viták folytak, nem is próbálta meg ezt a kérdést megoldani, nem is próbálta meg lerakni az alapjait egy egészséges politikai váltógazdálkodás lehetőségének. Nagyon jól tudom és nagyon jól tudja mindenki, hogy ennek nem elsősorban a kormányzópártnak, — legalább is nem az ország akkori vezetőinek — a hatalomhoz való ragaszkodása volt az oka, hanem az, hogy akkoriban voltak olyan kérdések, —• mint például a nemzetiségi kérdés — amelyek valóban a szükségesség látszatát keltették és így teljesen jóhiszeműen hihették az ország és az akkori többség vezetői, hogy fel tétlenül szükséges egyetlenegy párt uralmát biztosítani és állandósítani ebben az országban, Sajnos, nem így volt és ez nem volt igaz. Lát tuk az elkövetkezett korszakban, milyen nagy hiba volt, milyen sok bajt és megrázkódtatást okozott az országnak ez a téves hit. Még egy alapvető tévedés van, amely az alkotmányosság biztosítása kérdésében szokott fennállani. Sokan úgy állítják be a magyar alkotmányt, — és éppen nem azok, akik a magyar alkotmányt meg akarják védeni, hanem azok, akiknek minden érdekük az, hogy az alkotmány épületét rombadöntsék, — mint egy megkövesedett, a korhoz való bármilyen idomulásra képtelen, idejétmúlt, avult, omlatag épületet. Ez a beállítás szolgál azután az alapjául azoknak a támadásoknak, amelyeket az alkotmány ellen intéznek és az olyan törekvéseknek, amelyek az alkotmány félretételével akarják a reformeszméket megvalósítani; ez a beállítás az alapja azoknak a törekvéseknek^ és agitációknak,. amelyek ma különböző szélsőséges jelszavakkal folynak az országban és amelyeknek célkitűzései lehetnek ilyenek vagy amolyanok, de mind abból indulnak ki, hogy le a parlamentarizmussal, le az alkotmánnyal, le a jelenlegi állami berendezkedéssel, újat kell teremteni, ami eddig volt, az mind rossz, idejét multa, elavult, az pusztuljon. illése 1938 március 2U-én, csütörtökön. Ezzel szemben, t. Ház, a magyar alkotmány ezer éven keresztül elég nagy változásokon ment keresztül. Nem lehet azt mondani, hogy a magyar alkotmány egy megkövesedett olyan valami, amely nem tud a kor k-övetelményeihez idomulni, A magyar alkotmánynak elaszticitását, élő, szerves mivoltát éppen az bizonyítja, hogy egy évezredes történelmünkön keresztül a legnehezebb viszonyok között mindig az alkotmányossághoz való viszszatérés volt egyenlő az ország nyugalmának, fejlődésének a helyreállításával és minden maradandó reformot, minden nagy alkotást mindig alkotmányos alapon lehetett csak megvalósítani, mert minden egyéb változás, minden egyéb reform, ha önmagában véve talán helyes is volt, nem tudott fennmaradni, ha nem alkotmányos alapon hozták létre és nem az alkotmány biztosította annak fenmaradását. Nem lehet tehát azt mondani, hogy nincs szükség alkotmányosságra, hogy az alkotmány elavult valami, idejét múlt, omlatag; építmény. Alkotmányunk igenis élő, szerves valami. Éppen ezért nekünk, akik az alkotmány alapján állunk, akik az ország fejlődését csakis alkotmányos alapon tudjuk elképzelni, akik —' tovább megyek — ennek a nemzetnek a létét féltjük attól, ha az alkotmány útjáról letérünk, kell arról tennünk, hogy igenis, mindenkor fejlesszük alkotmányunkat a kor szellemének megfelelően, alkalmazzuk a kor követelményeihez és alkalmazzuk ahhoz az élethez, amely körülöttünk zajlik, hogy az alkotmány úgy, mint eddig, továbbra is élő valóság legyen. T. Ház! II. József császár is, — aki nagy reformokat akart életbeléptetni és léptetett is résfziben élettlbe, — albíha a .tévedésbe esett, 'hogy a magyar alkotmány a reformok akadályozója, hogy az akadályozza meg az ő reformjait, amelyek önmagukban véve legnagyobbrészt helyesek voltak és valóban olyanok voltak, amelyek ama kor követelményeinek megfeleltek. II. József császár halálos ágyán egy tolLvonassol megsemmisítette remdleleteit, úgyhogy reformjaiból halála után semmi sem maradt fenn a gyakorlatban. (Rátz Kálmán: Dehogy nem!) Miért? Azért, mert ezeket a reformokat az alkotmány megkerülésével akarta életbeléptetni. (Rátz Kálmán: Sok fennmaradt!) De amikor a magyar nemzet, az akkori politikai magyar nemzet, a magyar nemesség szembehelyezkedett II. József császár reformjaival, elismerem, nagyon hálátlan szerepet vállalt, mert hiszen sokszor szemére vetették azóta is, hogy tulajdonképpen a híres nagy alkotmányvédelem mögött csak az ő osztályérdekeinek, az ő reakciós álláspontjának a védelme volt. (Rátz Kálmán: így is volt!) Ebben is lehet sok igazság, mégis azt hiszem, hogy itt mindkét tényező közrejátszott. Akkor is voltak önzetlen emberek, akkor is voltak jó magyar emberek, akkor is voltak — hogy modern kifejezéssel éljek — szociális érzékkel bíró emberek a vezető osztályok tagjai között, akik II. József császár reformjainak lényegét helyeselték ugyan, de mégis szembehelyezkedtek velük, mert az alkotmány megsértését a nemzet sérelmének, a nemzet érdekeit és létét veszélyeztető sérelemnek tekintették. Legjobban bizonyítja ezt az, hogy bár egy emberöltő alatt nem változik meg annyira egy nemzet közvéleménye, —• főképpen az akkori, az egész ország lakosságának számához viszonyítva kis számú