Képviselőházi napló, 1935. XVII. kötet • 1938. március 3. - 1938. április 7.

Ülésnapok - 1935-276

Az országgyűlés képviselőházának 276. ülése 1938 mójrcius 3-án, csütörtökön, 23 embert- Akkor ott kell állnia az emiberi szolidaritásnak, hogy segítsen, nem alamizsnákkal, nem holmi ad hoc akciókkal, hanem intézményesen, törvényszerűen, szilárdan kell ott állania a köznek, az emberi szolidaritásnak és az államnak a beteg munkás mellett, a beteg munkás felesége, gyermeke mellett. Ott kell lennie ] a gondoskodásnak, hogy a beteg munkást meggyógyítsák, talpraállítsák és ismét a társadalom hasznos tagjává tegyék. Nem véletlen az, hogy a szociálpolitika így fejlődött, nem költemény,, nem regény, nem kitalálás, nem szenvedély, hanem logika, (Farkas István: És társadalmi politika!) hogy a szociális biztosításnál elsősorban azon a bajon kell segíteni, amely a leggyakrabban, a legközvetlenebbül éri és érheti a dolgozó embert és ez a betegség. Második fázis a baleset, amely ritkábban, mint a betegség, de gyakrabban, mint az öregség vagy rokkantság törhet rá az emberre. (Br. Urbán Gáspár előadó: Az öregség minden esetben...) Ha megéri, de nem biztos, hogy megéri, (Farkas István: Nem mindenki éri meg a 65. évet!) A második tehát a balesetbiztosítás, amelyet fel kell építeni a betegségi biztosítás mellé, azután jön a rokkantság esetére való biztosítás és kupolának, tetőnek az öregség esetére való biztosítás. Példának okáért nem tudom miért — nem nagy összeg miatt — hagyták ki a rokkantbiztosítást. 18—65. életévig terjedő idő alatt kell viselni az öregségi biztosítás terheit, azután megkapja az illető a járadékot, de 18—65. életév között mi minden érheti azt a munkást! Betegségen és baleseten kívül megrokkanhat. A szoeiálMgiéine irodalmában ia 'modern szociálpolitika keretébeu felvették a kártalanítandó betegségek közé azt a betegséget, amelyet nem lehet kimutatni, amelynek nincsen diagnózisa, ahol nincsen szervi elváltozás, hanem csak fáradtság, amint a szooiálhigiénie irodalmia mondja: tartó«, hosszú munka után bekövetkező tartós, el nem múló fáradtság és az illetőt rokkantnak minősítik. Különösen mezőgazdasági munkában, amely munka — amint nagyon jól tudjuk — nem könnyű mulnka, nagyon hamar elérheti az embert az ilyen? tartós fáradtság, nagyon hamar megrokkanhat és.' akkor ott van a biztosítása, ott vannak a bélyegekkel teleragasztott könyvecskéi, ott van az eszmei biztosítás és _ a remény, hogy majd 65 éves korától kezdve járadékot kap, de nincs ott a rokkantság esetéire való biztosítás, amely 18—65. életévek között valamit nyújtana neki. Ha 60 éves korában rokkan meg, akkor sem -kaphatja meg az öregségi járadékot, mert csak 65 éves korában érett arra, hogy az aggkori biztosítás alapján járadékot kapjon. Be lehetett volna ezt is kapcsolni és az én szerény, igénytelen véleményem szerint igenis, jobban belenyúlhatott volna az állam a kaszszájába. Nem fogadom el azt, hogy Magyarországon nem lehet többet adni az államkaszszából a mezőgazdasági szociálpolitikára, mint 4,425.000 pengőt, amely nem egészen félezreléknek felel meg. Nem fogadom el azt, hogy a munkaadókat progresszivitás nélkül csak ilyen enyhén terhelik meg, amikor a munkaerőről van szó. Kell lennie pénznek — valahonnan elő kell venni — arra, hogy a mezőgazdaság népét, mondjuk a cselédeket, a munkásokat, az egy-kétholdasokat, talán egészen az ötholdasokig — mert ezek is a legszegényebb emberek közé tartoznak — el tudják látni akkor, amikor az élet valamely csapása rájuk tör. (Esztergályos János: Tessék a szénbányákat és a rádiót államosítani és annak a jövedelméből tessék ezt kiegészíteni! — Mózes Sándor: Nagyon helyes idea!) Mit nyújt ez a javaslat? Az urak boldogok és azt mondják, hogy ez több, mint a semmi. Én is azt mondom, hogy több, mint a semmi, de nem sokkal több, az a baj és a megélhetésre nem elégséges, öt pengő az elindulás és én itt megállapítom, hogy ennek a javaslatnak egyik valóban érdemes intézkedése az, hogy karencia nélkül és teherviselés nélkül már az első évben megindítja a 65 évesek támogatását, ami a szociálpolitikai tevékenység terén valóban ritka dolog. (Farkas István: A gazdatiszteknél 63 éves korban!) Az is előnye a javaslatnak, hogy a biztosítást kötelező alapra helyezi és nem bízza magára az érdekeltre, hogy akar-e tag lenni vagy sem. Maga az indokolás ismeri el, amire már hivatkoztam, de itt számszerűleg hivatkozom rá, hogy a fakultatív biztosítás idejében Nagy-Magyarországban összesen 30.000 jelentkezőt tudtak összetoborozni- Egészen valószínű, hogy a rossz kockázatok jelentkeztek. A fiatal, acélos erő felett rendelkezők azt gondolják magukban, hogy ráérnek még önként jelentkezni. Csak aki valami betegséget érez, vagy az öreg kor határán áll, igyekszik jelentkezni fakultatív biztosítás esetén. és ez a tömeg már olyan rossz kockázatot jelent, hogy ennek ellátását pénzzel valóban nehéz bírni. Ezenkívül azonban már nincs is a javaslatnak több jó tulajdonsága. Őszintén megmondom, — és nem vagyok szerénytelen, ha ezt mondom — kevés az, amit a javaslat ad- Hogy ez az öt pengő nem a felső határ, azt nagyon jól tudom, évenként 224 pengő 50 fillért kaphat valaki maximálisan. Igen ám, de mi kell ehhez? Ehhez az kell, hogy 18 éves korától 65 éves koráig, tehát 47 éven keresztül évenként 50 hetet fizessen be. Ilyen nincs. Nagyon szeretném megnézni a matematikai alapot és szeretném konstatálni, van-e, _ vagy volt-e a múltban olyan, aki ennyi ideig szolgált, például a mezőgazdasági kitüntetettek közül. Csak ez lehet a norma, ez leheti a mérték. Az öreg munkásokat, akik hosszú időt töltöttek el egy helyen, ki szokták tüntetni. Ügy tudom, de csak úgy hallomásból, hogy ezek rendszerint 40—45 esztendős szolgálat után kapják ezeket a miniszteri kitüntetéseket a 100 pengőcskékkel. Olyanról azonban még nem olvastam, aki 47, vagy 50 év óta lett volna munkában. De ha van is ilyen, — feltételezve — akkor is csak egy ezrelék, vagy egytized ezrelék lehet, több «eramiesetre sem, mert mezőgazdasági üzemben egyfolytában robotban lenni olyan Leistung, amelyre nagyon kevés teremtett ember képes. Ez a havi 18, vagy 19 pengős járadék, amelyet itt említettem, tehát csak eszmei. Átlagszámítást végeztem és arra az eredményre jutottam, hogy nagy átlagban az elöregedett mezőgazdasági munkások ennek a javaslatnak alapján 7—7'5 pengőt fognak kapni havonta. Ezt egy kicsit bőven is számítottam, amidőn a javaslat számadatai alapján végeztem az átlagszámítást. Ne beszéljünk tehát öt pengőről, hanem mondjuk, hét-nyolc pengőről. Ezzel szemben ideállítom Budapest székesfőváros törvényhatóságát, amely a maga kolduskárdését az egri norma alapján rendezte és az idevetődött szegény öreg, elaggott koldusoknak 20 pengő körüli Összeget ad havonta a koldulási engedély megváltásául. Ott azután nem kell 47 évig egy üzemben dolgozni, robotolni, nem