Képviselőházi napló, 1935. XVII. kötet • 1938. március 3. - 1938. április 7.

Ülésnapok - 1935-282

178 Az országgyűlés képviselőházának 2é fokozott kötelességgé a magyar népnevelés tényezői számára. (Helyeslés a jobboldalon.) Nem törhet meg bennünk az önbizalom, nekünk megigazító példákra van szükségünk, nekünk Pilsudszkytól kell tanulnunk, attól a lengyel marsalltól, aki ólombányákon, börtönökön és hihetetlen megpróbáltatásokon keresztül sem adta fel a reményt, hogy Lengyelország szabad és független lesz, de aki, amikor Krakkó alatt egy iskolásgyermek őt üdvözölte, felvette a karjára és azt mondotta neki, hogy: fiam, tanuld meg majd, ha megnősz és azt akarják neked bemagyarázni, hogy a fejeddel nem tudod a falat átütni, hogy ez nem igaz. Ilyen lélekre van szüksége a magyarnak, ha itt Európa viharsarkán és legjobban kitett helyén a jövőben is meg akarja állni a helyét. Az önbizalom, a kezdeményező készség és képesség hiánya szerintem az egyik leg^ fontosabb oka annak, hogy van értelmiségi munkanélküliségi válság, hogy ezrek 'és ezrek, sőt tízezrek néztek szembe a bizonytalan holnappal vagy a még bizonytalanabb holnaputánnal. A mi értelmiségi ifjúságunk valahogyan nem meri elhagyni a szárazföldet, valahogy csak az állásban, a nyugdíjat jelentő fixfizetéses közhivatalnoki állásban érzi magát biztosnak. Nem meri elhagyni a földet, nem mer vállalkozni, nem mer kimenni a gazdasági élet bizonytalan esélyű, kockázatokkal teli színterére, nem mer tengerre szállni, holott a tengerre szálló népek lettek az igazi nagy népek. Én nem azt mondom, hogy a mi értelmiségi ifjúságunk talán irtózik a munkától. Egy pillanatra sem állítom ezt, sőt ennek az ellenkezője az igaz, A mi értelmiségi ifjúságunk igenis igényli és akarja az' életet, saját életfolytatásaként s^ akarja, a munkalehetőség és családalapítás révén. Nem tud és nem fog belenyugodni soha abba, hogy édesszülei hiába garasoskodtak, hiába fukarkodtak, hiába vonták meg szájuktól a falatot azért, hogy belőle egy hasznos, egy művelt, náluknál különb polgára legyen a hazának. Követeli és pedig joggal követeli a munkalehetőséget, mert jó és nemes és mert semmit sem tart lealázóbbnak, mint a magyar jövőt építő társadalomban herének lenni. Ebben az értelmiségi ifjúságban, amikor hazamegy a délelőtti vagy délutáni kódorgás után, amikor odaül a számára még mindig terített asztalhoz, nagyon sokszor a nemes szégyenérzet támad fel. És én arra kérem a t. Házat is, hogy amikor ezt a két javaslatot tárgyalja, amely végeredményében az értelmiségi munkanélküliség válságán is segíteni hivatott, (Úgy van! jobbfelől.) mindig gondoljon erre a megszentelt szégyenre. Azt mondottam, hogy az előttünk fekvő két törvényjavaslat egymást szerencsésen kiegészítő megoldás. Azt is említettem, hogy főképpen a munkanélküliség, az értelmiségi munkanélküliség szempontjából teszem őket bírálat tárgyává s különösen a népiskolai tanítóképzés reformját. Talán két esztendővel ezelőtt történt az, hogy összejöttek az állástalan tanítók és tanítónők és megállapították, hogy körülbelül 7500 tanító és tanítónő van állás nélkül. Ha ebből levonom azokat, akik közben elhelyezkedtek, vagy férjhezmentek, tehát kiváltak ebből a hatalmas számból, akkor még mindig van 1500 állástalan tanító és még mindig van, vfagy 4500 állástalan tanítónő; 6000 állástalan tanító és tanítónő! Hatalmas szám ez, amelynek arra kell késztetnie bennünket, hogy valamiképpen ennek a hatalmas számnak csökkentésével foglalkozzunk. 2. ülése 1938 március 16-án, szerdán. Mi okozta, t. Ház, hogy ilyen hatalmas, 6000-es számban léptek ki az életbe tanítói oklevéllel, akik álláshoz nem jutnak? Szerintem az, hogy amíg a haDoru előtt mindössze 43 tanítóképző volt ebben az országban, egészen 1926-ig, 1926 óta 12 új tanítóképző intézet jött létre. Az állam szerintem nem hibás — és mégis hibás. Nem hibás azért, mert 1926-ban Kőszegen létesített ugyan egy fiú tanítóképző intézetet, de 1933-ban. megszűntette a csurgóit, egyet tehát alkotott és egyet megszűntetett. Ügy, hogy valójában semmit sem tett a népiskolai tanítóképzők és az onnan kikerülők szaporítása terén. Hibás azonban szerintem az állam abban, hogy nyakló nélkül engedett másokat tanítóképző intézeteket létesíteni. 1929ben a nyíregyházi református tanítóképző, majd 1930-ban a miskolci zsidó tanítóképző jött létre és azonkívül még 10, tehát összesen 12. Ami pedig a legaggasztóbb és a mai helyzetnek leginkább előidézője, az az, hogy mind a 12 1926 óta létrejött tanítóképző tanítónőneveléssel foglalkozik, tanítónőket bocsát az élet útjára. Ezekből a tanítóképzőkből kijövő fiatalsággal évente körülbelül 8%-kai szaporodik a tanítórendben foglalkoztatottak száma akkor, amikor csak 4% elhelyezési lehetőség van. Nyilvánvaló volt, hogy ezen segíteni kell és a kormányzat évek folyamán kereste is a segítés módját. Három utat ragadok ki ebből, hogyan próbált és tudott is részben segíteni. A védekezés három útja közül az

1 első, a legegészségesebb és leghasznosabb —és ez a jövőben is leginkább. szorgalmazandó és leghatározottabban követendő út — új népiskolák és tantermek létesítése. Az előadó úr megemlítette, hogy 1937/38ban 225 új tanítói állás szerveztetett, 1*3 -millió pengő vétetett fel a költségvetésbe, részben új iskolakomplexumok létesítésére, részben pedig a régiek javítására. A kultuszminiszter úr tehát ezen a téren ismeri és jól tudjia feladatát, ez azonban a segítésnek kielégítő módja nem lehet, mert hiszen az állam pénzügyi helyzete határt szab és évenként csak bizonyos ugrásokkal 'mehetünk előre. Éppen ezért már az 1923/24. tanévben egy másik védekezési utat is keresett a kulituszkorniányziat, keresett pedig azzal, hogy az addig 4 évből álló tanítóképzőt 5 évfolyamra emelte fel. Ez

1 azonban eredményre nem vezetett- Átmeneti csökkenés után az 1930/31. évben a férfihallgatók száma két és félszeresére, ia nőké pedig három és félszeresére emelkedett. A harmadik megoldási mód, •amelyet a kultuszminiszter úr választott, a numerus clausus behozatala volt a tanítóképzésnél a >mult esztendőben, amely szerint az első évfolyamra többet mint 30 hallgatót felvenni nem lehet. Meg kell azonban mondanunk és ő maga is jól látta, kellett hogy lássa, hogy ez sem volt kielégítő megoldás, mert hiszen a régi 55 tanítóképző intézet 30-as létszámát véve alapul, ez jelent évenként 1650 első évfolyamos új hallgatót. Ha ennek elveszem 20 vagy 25%-át, amely kiselejteződik, — mint ahogyan az előadó úr tette — akkor is marad mintegy 1400— 1500 tanítói vagy tanítónői oklevéllel az

1 életbe kikerülő egyén, holott évenként az utánpótlás lehetősége és szükséglete mindössze 1000. Nyilvánvaló mindezek folytán, hogy keresni kellett egy generális, ezt a problémát végleges, megnyugtató elintézéshez juttató megoldást. En a tanítóképzés gyökeres reformjában, amelyet a kultuszminiszter úr elibénk terjesztett, ezt a generális és. egészséges megoldást Iá-