Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-255

58 Az országgyűlés képviselőházának 255. ülése 19'37 november 18-án, csütörtökön, ció letételével jár. (Farkas István: A plutokráPÍíl/f ^GISZÍ 111*1*3.

1) Ennek hatása az lesz, hogy egy társadalmi osztálynak, a szegények társadalmi osztályának egy része anyagiak hiányában egyszerűen elesik attól a jogtól, hogy a maga jelöltjeit állíthassa és a maga képviselőit megválaszthassa. Hasonló okoknak hasonló következményei lesznek tehát, és a nép nagy része nem lesz abban a helyzetben, hogy a törvényhozásban a maga képviselői útján résztvehesson. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a parlamentben már máig is a nagybirtoknak és a nagykapitalizmusnak elég erős a befolyása, akkor azt mondhatjuk, hogy voltaképpen úgy áll a dolog, hogy a felsőháznak egy szektora máris itt ül a képviselőházban (Úgy van! Ügy van! a szélsőbaloldalon.) s ez a parlament is bizonyos mértékig nem egyéb, mint a főrendek, a gazdagolk filiáléja. (Farkas István: Üj Trianon, vagy új Mohács! Vagy mind a kettőt készítik elő!) Mi volna a további jogcím a felsőház hatalmának kibővítésére? Az 1926 : XXII. te, a most érvényben lévő felsőházi törvény indokolásába belekerült egy olyan kitétel, amely szerint a választójog nagymérvű kiterjesztése következtében a népképviseleti kamara jelentékeny része már nem jog- és törvénytudó emberekből áll s nincs biztosítók arranézve, hogy ebben az első kamarában a szakszerűség szempontjai minden esetben érvényesülhessenek. Erre nem lehet mást mondani, mint hogy egy: ilyen indokolás a népképviseletnek, a parlamentnek (Farkas István: Szégyen-gyá-: lazát!) határozott lenézése, (Lázár Amíor igazságügy miniszter: Az 1926-os indokolásban van ez!) határozott megsértése. (Esztergályos János: Volt már igazságügy miniszter is, aki nem értett a joghoz! — Lázár Andor igazságügyminiszter: Nem a mostani törvényjavas- j lat indokolásában van ez, hanem az 1926-osban! Méltóztassék erre figyelni!) Igenis, t. igazságügyminiszter úr, az 1926-os indokolásban olvashatjuk ezeket a szavakat s e szavak értelme alapján próbálják reformálni az 1926-os törvényt, vagyis ezek a szavak azok, amelyek a mostani törvényjavaslatban cselekedetekben, paragrafusokban jutnak kifejezésre, amivel szemben — azt hiszem — a főrendek nagyon, de nagyon zokon vennék, ha mi azt mondanók, hogy ami a törvénytudást és a jogtudást illeti, ebben az ifjú és az öreg felsőházi Arisztidek sem dicsekedhetnek olyan valami nagy... (Ügy van! a szélsőbaloldalonJ Elnök: Méltóztassék tartózkodni olyan kifejezésektől, amelyek nem méltóak ahhoz, hogy innen a másik Házzal kapcsolatban használatba vétessenek. (Esztergályos János: Egész szépen hangzó kersztnév: Arisztid!) Buchinger Manó: Tehát az a szerény véleményem, hogy nincsen semmi igazi, semmi helytálló jogcím, amely megindokolná, hogy a felsőháznak ezt a további jogkört és további hatalmat megszavazzuk. Az igazi történeti fejlődés tényei nem indokolják ezt. A magas színvonal, véleményem szerint, a képviselőházban legalábbis annyira megvan, mint a felsőházban, hogy súlyosabb kifejezést most már ne használjak. Maradna legfeljebb annak a bizonyos régi hagyománynak a tisztelete, amely mögött azonban — mint mondottam •közönséges anyagi osztályérdekek húzódnak meg. En nem mondom, hogy a régi tradíciókat ne beesüljük és ne tiszteljük, de ne becsüljük túl és pedig ne becsüljük túl a nép szükséges jogainak és követelményeinek rovására, ne becsüljük túl ezeket csak azért, mert traüicíókrói van szó. (Farkas István: íüiég rosszak ezek a tradíciók! Elég csapnivalóan rosszak!) Erre tanít ugyanis bennünket egy olyan nagy magyar, mint Széchenyi, aki »11Ltel« című múveoen is megírja erről, hogy {olvassa): »Sok ember a régiségnek oly tisztelője, hogy egy faragatlan követ remeknek vél, ha tán valaha Cicero ült rajta és nénány eldűlt vékony oszlopot, mivel sok százados, inkább csudál, mint a londoni Waterloo-kőhidat, vagy a Simplon-utat, mert ezek csak néhány esztendőseké M ekünk a mi korunkban, a mi időnk követelményei szerint kell élnünk és arra kell törekednünk, hogy ezeket a követelményeket érvényesítsük, hogy ezeknek a biztosítékai ne gyengüljenek. Hogy az adott esetben a hagyománytisztelet káros is volna, ennek bizonyítékát a t. előadó úr beszédjéből is kivehetjük. Az előadó úr többek között azt mondotta, hogy a nemzeti akarat a parlamentben egyoldalúan is érvényesülhet, tehát ebben, ugyebár, benne foglaltatik az, hogy a nemzeti akarat nem döntő. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) És mégis csak úgy áll a dolog, hogy a felsőház számára akarják a gondviselés szerepét kiosztani. Van tehát nemzeti akarat, de csak akkor, ha az egyezik a felsőbbek akaratával, ami megfelel annak a régi, ismert német politikai axiómának, hogy »Und der König absolut, wenn er unseren Willen tut«, (Kéthly Anna: Csak fordítva!) a népparlament respektálandó akkor, ha az a mi érdekeinknek és a mi akaratunknak megfelel, ba nem, akkor kérünk több jogot és több hatalmat, hogy a népparlamentet korrigálhassuk, hogy a népakaratot megmásíthassuk. (Propper Sándor: A plebs gyülekezetével szemben, mert annak minősítik! A képviselőház a plebs!) Az előadó úr nagyon érdekes fejtegetései között azt is hallottuk szószerint, hogy a felsőház olyan elementumokból áll, amelyektől véleményváltoztatást úgysem lehet kívánni és amelyeket választani, nem lehet. Vagyis e tény szerint a helyzet az, hogy a népakarat számára ezek a felsőházi rétegek hozzáférhetetlenek, hogy a népakarat számára egy olyan merev, megváltozhatatlan (Kéthly Anna: Meggyőzhetetlen!) meggyőzhetetlen valamit képviselnek^ amellyel szemben a népképviselet nem is remélhet semmit. Ilyen úgynevezett elementumokra szerény véleményünk szerint nem lehet a nemzet sorsát rábízni és nem lehet rábízni a döntést a népképviselettel s a nép,, a nemzet akaratával szemben. Nem lehet hozzájárulni egy ilyen intézmény jogának kiterjesztéséhez, amelynek védelmére az indokolás sem tud voltaképpen semmi alaposat felhozni és ha próbálkozik, akkor csak olyan ellentmondásokat produkál, csak olyan ellentmondásokat tud kitalálni, mint amilyent olvasunk ebben az indokolásban is, amely szerint a felsőház igazi hivatása a" pozitív közreműködés a törvényalkotásban és a meg nem fontolt, vagy az ország érdekét egyébként t nem szolgáló törvényalkotás megakadályozása, (Propper Sándor: Gyönyörű kis értékelése az alsóháznak!) mint pozitív közreműködés. Ennek sok értelme nincs, ennek értelme csak akkor volna, ha becsületesen megáPapítanók azt,, ami a dolog lényegének megfelel, hogy itt igenis tervszerű, törvénybe iktatott, esetenként való szabotázsról, szabotá-