Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-271

518 Az országgyűlés képviselőházának 271 birtokmegoszlás és ahol csak hírből ismerik a iiagybrtokrendszert. Még kevésfobé szabad megfeledkeznünk arról, hogy a legradikálisabb elgondolások mellett is csak korlátolt mennyiségű föld áll rendelkezésünkre földbirtokpolitikai célokra, távolról sem annyi, amennyi a mezőgazdasági munkásokat, cselédeket egy-két hold földhöz futtathatná, a törpebirtokosok földterületét pedig kisgazdaságokká kiegészítenéVadnay Andor, ez a mindenképpen szociálisérzésü derék magyar ember sem tekintette az alföldi munkásprobléma gyökeres megoldásának a radikális földbirtokreformot, amikor ezt írta (olvassa): »Ha az egész Alföld kilencmillió holdját kommunisztikus egyenlőséggel osztanák fel a most rajta élő egymilliónyi család között, még akkor sem jutna senkinek egy negyedtelket kiadó terület. (Ügy van! Ügy van! jobbfelől.) De ha a kellő földmennyiség is rendelkezésünkre állana, csak életképes kisgazdaságok létesítésének és teremtésének volna értelme, mert hiszen a legnagyobb nehézség a földhözjutás után merül fel. (Úgy van!) Ha az új gazda felszerelés nélkül, igásló nélkül és forgótőke nélkül jut földhöz, akkor újabb gondot, újabb terhet vesz a nyakába, és merem mondani, hogy biztos pusztulás elé kerül. (Ügy van! Ügy van! a középen.) Világos tehát, hogy legyőzhetetlen akadályok állják útját egy radikális földbirtokreformnak. Ezt mondom, nem azt, hogy >>föbdbirtokreformnak«, hanem hogy egy »radikális földbirtokreformnak«, mert ez nem jelenti azt, hogy becsületes, mérsékelt és egészséges földreformra nem lenne szükség. (Farkas István: Majd rámutatunk!) Igenis szükség van rá. (Br. Vay Miklós: Folyik a telepítési törvény végrehajtása!) Kenéz Béla, aki ennek a kérdésnek alapos ismerője, azt mondja, hogy (olvassa): »Bár a háború utáni földreform derűsebbé tette Magyarország birtokmegoszlásának komor képét, ma is távol állunk az egészséges ibirtoikmegoszlás eszményétől.« Egyébként Darányi miniszterelnök úr a felsőiházban június 19-én kijelentette a következőket (olvassa): »Azt szeretném, hogy a mezőgazdasági munkások és cselédek hosszabb szolgálatuk után bizonyos földdarab birtokosaivá váljanak«. Azt hiszem, ez is csak valamelyes birtokpolitikai akció révén valósítható meg. (Farkas Elemér: Folyik máris!) T. Ház! Mindenesetre emelné a mezőgazdasági munkásság és cselédség életszínvonalát a mezőgazdasági munkásnapszámnak és a cselédbérnek országos rendezése, mondjuk ki nyíltan: minimalizálása. Azt mondja a Szentírás: »Aki nem dolgozik, az ne is egyék«. Kemény igazság, mert ebben az is foglaltatik, hogy aki pedig dolgozik, annak legyen ennivalója, aki szakiadásig túr JH, cl földet és vágja a rendet, akinek Isten után köszönhetjük, hogy nemcsak kenyerünk, hanem kalácsunk is van, annak meglegyen legalább a mindennapi kenyere. (Drozdy Győző: Sőt, aki dolgozni akar, annak is!) Ezt követeli a keresztény igazságosság is. Éppen azért az egész országra kötelezően kell megszabni a munkabér minimumát, mégpedig méltányosan, igazságosan, iaz evangéliumi elvnek megfelelően, hogy méltó a munkás az ő bérére, természetesen tisztességes bérére, (Farkas István: Csak merje azt követelni! Munkához^ sem jut!) mert a Szentírás ezt kívánja. Az egész országra kötelezőleg ugyancsak meg kellene határozni azt a minimumot is, ami a szegődményes béresülése 1938 február 18-án, pénteken. cselédségnek jár. (Csikvándy Ernő: Igaza van! Ez nagyon hiányzik! — Farkas Elemér: Sikerült lényegesen javítani!) Igen, ott valamelyes javulás van. (Gr. Festetics Domokos: Némely megyében nem sikerült!) Egyáltalában, na emberszeretők, méltányosak, igazságosak és ha keresztények akarunk lenni, meg kell értenünk, hogy a munkabérszerződéseknek az alapja nem csupán a kínálat és kereslet rideg elve lehet hogy a

; munkabérnek a végzett munka értékével arányban kell állania és a megélhetés minimumát kell biztosítania. Ezen erkölcsi normától eltekintve, éhbér mellett ne várják azta munkaadók, hogy a munkások a munkaetikát respektálják, mert a munkást csak a méltányos munkabér ösztönözheti r arra, hogy jó munkát végezzen. A múlt héten megállapított mezőgazdasági munkabér engem nem elégített ki, igen t. államtitkár úr, minthogy egyáltalában nem értettem meg azt, hogy amikor a mezőgazdasági termények iára napról-napra emelkedett, a napszámbér mégis az 1931. évi napszámbérnek, azt mondhatnám, a felére esett. (Ellenmondások a jobboldalon.) Egyebekben örvendek, hogy a mezőgazdasági munkabérekre vonatkozólag meglehetősen közel állok a miniszterelnök úr felfogásához, aki Makón szeptember 6-án a következőket mondotta (olvassa): »Néhány szót kívánok még mondani a munkabérekről. Tudom, hogy mindenki szereti, ha minél olcsóbb munkaerő áll rendelkezésére. Be kell azonban látnunk, hogy most. amikor a világpiaci helyzet alakulása következtében ma már — hála Istennek — megfelelőnek 'mondhatjuk termény- és állatárainkat, nem tarthatjuk fenn továbbra is az eddigi alacsony napszámbéreket. Ahol azt látjuk, hogy a munkabérekkel bizonyos uzsora folyik a munkás kárára, ott nem fogunk habozni, hogy megvédelmezzük a munkást«. Tehát a miniszterelnök úr is beismeri, hogy némely vidéken bizony munkabéruzsora folyikés én nagyon hálás volnék neki, még inkább a mezőgazdasági munkásság, ha ezt a kijelentését törvényes szankcióval erősítené meg. Osztom Kovrig Bélának, a kitűnő szociálpolitikusnak a Nemzeti Újság hasábjain megjelent ama gondolatmenetét, hogy akár arra gondolunk, hogy Európa népeinek sűrűsége a következő évtizedben éri el a maximumát, akár az ideologikus küzdelmeknek várható elfajulására, akár a bonyolult külpolitikai helyzetre és a várható belső eltolódásokra is, nem következtethetünk másra, mint arra, hogy a nemzet olyan heves megrázkódtatása előtt állunk, amelynek kimenetelétől nemzetünknek nemcsak történelmi szerepe, hanem esetleg történelmi lét is függ. Ha tehát így van, ugy minden erőnk összpontosításával csökkentenünk keli azokat a belső szociális feszültségeket, amelyek a társadalmi együttműködést zavarják és nehéz zord időkben népünk ellenállását esetleg teljesen megbéníthatják. A konzervatív szociálpolitika néhány évtizeden át rendületlenül és kitartóan hirdette, hogy a létbizonytalanság által kiváltott szociális feszültséget a legtermészetesebb módon kell megoldani, vagyis a gyökeresség és bi'z/'onság érziését keltő magántulajdonban kell részesíteni azokat, akik ezt nélkülözik. Ez valóban egyszerű panacea és az orvoslásnak leggyökeresebb módja lenne, csak az a baj, hogy sokkal könnyebben java solható; mintsem a gyakorlatban éppen az erdekeltek többségének javára megvalósítható, amint azt éppen a radikális földbirtokreform-