Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-271

Az országgyűlés képviselőházának 271. ülése 1938 február 18-án, pénteken. 515 ben, ha az ember végigment a pusztáin, csupa ricsaj és zaj volt minden, pedig a férfiak munkában voltak. A határban zengett, rengett a gyermekkacaj, kitárult az egész pusztában, se szeri, se száma nem volt a maszatos gyermekbrigádoknak. Ma pedig már bizony találunk kihalt pusztákat és üres pusztai iskolákat. Mi lesz ebből? Európában három nagy népfaj osztozik, a germán, a szláv és a latin. Mindegyik több lelket számlál 100 milliónál és ezeknek a népóriásoknak érintkezési pontján él a maroknyi, alig 12 milliónyi magyarság. Románia évi népszaporulata 220—250 ezer lélek körül mozog, iái mienk pedig 60—70 ezer. Sajnos, a statisztika rideg törvényei sivárnak és kegyetlennek jelzik az elnéptelenedő Csonka-Magyarország sorsát. T. Ház! Ezek azok a szomorú következmények, amelyek ennek a .széles társadalmi rétegnek a nyomorából folynak. Pedig milyen értékes rétege ez a nemzeti társadalomnak. A 3 millió földmunkás szinte teljes egészében a magyar faj, a honszerző ősök ivadéka Dunán- és Tiszántúl. Velük szemben középosztályunk a legutóbbi 100 esztendőben, arisztokráciánk pedig már ;több mint 200 esztendő óta erős idegen vérkeveredésen ment keresztül. (Ugy van! Ugy van!) A világ minden országának mezőgazdasági munkássága felett magasan áll a magyar munkás értelmi színvonal és erkölcsi érzék tekintetében. A földdel beszél a Szentírás útmutatása szerint és a : természetből olvas, amely tudomány megtanítja arra, hogy még a leghatalmasabb ember is haszontalan semmiség Isten kezében, nem tudja sem kinyitni, tíeni becsukni az egek csatornáit és egy napsugárt sem tud elővarázsolni. Ezért, bár ez ,a népréteg tekintélytisztelő, de nem szolgalelkű. A. magyar paraszt soha nem lenne arra képes, amire például képes volt az orosz muzsik. Amikor I. Sándor cár lóháton bevonult Moszkvába és nem tudott magának a tömegen keresztül utat törni, akkor a muzsikok a lova elé vetették magukat és azt kiáltották a cár felé: »Atyuska, tiporj le minket, taposs le minket lovad patáival.« Ilyesmi a magyar paraszttól sohasem telnék ki és embert, »führert« istenként, bálványként imádni a magyar szegény földmíves sohasem lesz képes. (Ugy van! a baloldalon és a középen.) Szereti a munkát, nem érzi nyűgnek, fáradságnak és tehernek, hanem életszükségletnek. Hadseregünk zöme belőle rekrutálódik, kitűnő katona, bátor, szívós, kitartó, a háború alatt legbőségesebben áldozott vérével, a kommunizmus alatt nagy erkölcsi ellenállóereje és passzív magatartása tette lehetővé a kibontakozást, állami, nemzeti létünknek biztos alapokra való visszahelyezését. Ma is nemzeti létünknek és jövendő boldogulásunknak biztos támasza, mert jövőnk nagyrészt a magyar földtől és annak művelőitől függ. A gazdasági világverseny közepette helyünket csak xígy leszünk képesek megállni, ha a magyar föld megtermi mindazt, amire a nemzet egyetemessége szempontjából szükségünk van. tehát nemcsak a belső fogyasztás, hanem a mezőgazdasági és állatgazdasági kivitel szempontjából ís. Éppen ezért minden igaz magyar ember szívéből beszélt Magyarország kormányzója, amikor Szolnokon azt mondotta, — Tildy Zoltán t. képviselőtársam is idézte tegnapelőtt — hogy >e társadalmi osztály megérdemli, hogy társadalmi és gazdasági helyzete legmelegebb gondoskodásunk tárgyát képezze«. T. Ház! Ha e társadalmi réteg értékes tulajdonságai nem serkentenének arra, hogy a legmelegebb gondoskodással karoljuk fel. erkölcsi és anyagi érdekeit, akkor kell, hogy a józan ész, a bölcs előrelátás, a társadalmi rend biztosítása sarkaljon erre. Bethlen István gróf nemrég egy német lapban megjelent nyilatkozatában többek között ezt mondotta (olvassa): »Magyarország egy túlságosan mozgalmas világ közepette a nyugalom és . rend tényezője lett az alsó Duna-völgyében«, Igaz, Magyarország ma a rendnek az országa. Ez azonban — ne méltóztassék erről megfeledkezni — nemcsak a kormányzat érdeme, hanem az ipari munkásság fegyelmezettségének és méginkább a mezőgazdasági munkásság türelmének, hősiességgel határos igénytelenségének érdeme. (Úgy van! Ügy van! a középen. — Drozdy Győző: El kell ismerni!) Szegénysége és elhagyatottsága dacára is csendes a mezőgazdasági munkásság: írja egyik püspökünk az ő főpásztori^ körlevelében. Igaz. De minő csend ez? Egyrészt a háborús és a háborút követő idők erőfeszítéseinek nyomába lépő kimerültségnek, másrészt a nagy kitöréseket, erupciokat megelőző veszedelmes erőgyűjtésnek tompa, néma csendje. (Mozgás.) Az ilyen csendben érik a tömegek lelkében az osztálygyűlölet, a valóban elszenvedett vagy képzelt igazságtalanságok által kiváltott elkeseredésnek az érzése, amely olyan, mint a puskapor: piciny, apró szemekben pereg lefelé a mélységbe, ott gyűlik össze és ha szikra éri, felrobbant mindent, ártót 'és ártatlanit. S ez főleg az esetben fenyeget kirobbanással, ha segíteni nem tudó, de aranyvilágqt ígérő jóhiszemű fantaszták, vagy pedig lelkiismeretlen kalandorok szítják. (Ügy van! a középen és bal/elől.) Nagy hiba volnaj ha nem tudnók kellőleg mórlegelni ezt a napjainkban fokozott eréllyel és szent meggyőződésem szerint idegen pénzzel folytatott népámítást-.. (Drozdy Győző: Halljuk azt a szent meggyőződést kissé bővebben, kissé tárgyilagosabban! »Idegen pénzen« — ez súlyos vád! Tessék kifejteni bővebben!) Higyje el képviselőtársam, most nem a szociáldemokratákra gondolok. (Drozdy Győző: Szeretném bővebben hallani!) Kitől kapnak pénzt azok az urak, akik súlyos összegeket áldoznak röpiratokra? (Drozdy Győző: Halljuk! Halljuk!) Én tudom, mert többször megbuktam a választásokon, hogy ez rengeteg pénzbe kerül. Hogy a nagybirtokosoktól nem kapnak pénzt, az biztos, még azoktól sem, akik a mozgalom élén állnak. Hogy a püspököktől nem kapnak pénzt, az is biztos. Az is egészen biztos, hogy a zsidóktól sem kapnak pénzt ezek az urak. Kiktől és honnan. kapják tehát ezt a rengeteg pénzt? (Egy hang a .jobboldalon? Keresztrejtvény? — Drozdy Győző: További részletekre is kíváncsi vagyok!) Egészen biztos, hogy királyi közjegyző előtt nem folynak ezek a dolgok, nem tanuk előtt adják át ezeket a pénzeket, de nagy hiba volna, ha mellőznők ennek az agitációnok hatását és fatalista önhittséggel bíznánk jelenlegi alkotmányos berendezkedésünk megdönthetetlenségében és népünk józanságában. Az emberek nagy rész ének semmi remélni valója nem lévén, csak jobbat remélhetnek az állami és társadalmi rend felforgatásától. Ha tehát férfiasan és haladéktalanul nem segítünk ezen a helyzeten, ne áltassuk magunkat azzal, hogy az emberi társadalom békéje és nyugalma, a felforgató hatalmak ellen megvéd; hető. Ezt nem én mondom, hanem a római pápa a Quadragesimo anno kezdetű bullájában. Jó volna, ha szavai idehaza nem maradnának visszhang nélkül. A helyzet ugyanis ná-