Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-270

Áz országgyűlés képviselőházának 270. progresszivitás érvényesüljön, (vitéz Várady László: Minden vonalon!) Tudniillik túl vagyunk már azon a vonalon, hogy a progreszszívitás egyeseknek kellemetlen vagy túlságosan súlyos. Áldozatot kell hozni és elsősorban mindig annak kell hozni az áldozatot, akinek a legtöbb veszteni valója van. Ez kétségtelen. (Ügy van! Ügy van!) Aki tehát biztonságban szeretne és akarna élni, az ne sajnálja az áldozatot ahhoz, hogy ennek a biztosításnak reális alapja megteremtessék. (He lyeslés.) T. Ház! A 65 év szintén túl sok. Megengedem, hogy talán nem lenne sok egy szellemi munkával foglalkozó embernél, azonban nagyon--jól tudjuk, hogy a földművesembe! aránylag elég kis százalékban éri meg a 65 évet, (vitéz Várady László: Tévedés, nagyon sokan megérik!) A földműves ember halálozási arányszáma a kezemben lévő statisztikai adatok szerint, — lehet, hogy talán a régi rossz közegészségügyi viszonyok között — bizony igen nagy halandósági arányt mutat, (vitéz Várady László: A régi! Most már nem!) Különösen nagy volt a halálozási arány az olyan helyeken, ahol tucatszámra voltak összezsúfolva egy szobában. Itt valósággal egymástól kapták el a tüdőbajt. Ezek nem jutottak hozzá a cukorhoz, s nem tudtak emberségesen táplálkozni. Ez a réteg nem éri meg azt az átlagos határidőt, amelyet mi átlagos határidőnek szeretnénk tudni, hanem sajnos, a sokkal kisebb rész az, amely a 65. életévét megéri. Ha tehát az ilyen ember meghal 60 éves korában, akkor 18 éves korától 60 éves koráig hiába fizette a heti 20 fillér járulékot, főleg ha elhalálozása esetén hozzátartozója nem kap semmit. Nem egészen helyénvaló intézkedésnek tartom a törvényjavaslatban azt, amikor felsorolja azokat az eseteket, amelyekben a járadékra jogosított elveszti járadékát, illetve fizetése fölfüggesztetik. Helytelenítem ugyanis azt, Jiogy itt nem alkalmazzuk azt a klauzulát legalább is abban a részben, hogy amikor felfüggesztetik a fizetés, akkor a járadék vagy az asszonynak, vagy a családnak kiadható legyen. Leeryen ez legalábbis elbírálás, kognició tárgya. Kétségtelen, hogy még büntetőtörvénykönyvünk is, illetőleg a nyugdíj;örvény is ismeri azt a lehetőséget, hogy amikor a férfit a szolgálatból elbocsátják, abban az esetben a hibátlan és vétlen család, a feleség, megkaphassa a megélhetésre szükséges minimális összeget. Ugyanezt ezeknél a földműves szegényeknél is meg kellene tenni, mert nem hiszem, hogy azoknál szigorúbb mértékkel kellene mérnünk, mint az intelligens és legtöbbször tanult, képzett középosztállyal szemben. A járadéktörzspótlék felemelésénél teljesen-elegendőnek tartanám azt,, hogyha 15 hét határoztatnék meg a törvényben. Tizenöt hót teljesen elegendő ahhoz, hogy kiverekedhesse azt a bizonyos kis előnyt, amely részére biztosítva van. Mindenesetre gondoskodni kell arról, hogy ezek a földmíves szegények jogosultságuknak tudomására is jussanak. A törvény és a rendeletek nemtudása általában nem mentség. Ez a törvényjavaslat azt mondja, hogy két év alatt kell jelentkezni, ha valaki magát ilyen igényjogosultként fel akarja vétetni. Méltóztassék elképzelni, hogy tanyában, szétszóródott falusi helyeken hány olyan ember lesz, akinek halvány fogalma sem lesz arról, hogy őt ez a jog megilleti, (vitéz Várady László: Ahol jó a képviselő, ott megtudják!) Engem megnyugtatna, ha már a ülése 1988 február 17-én, csütörtökön. 505 törvényjavaslatba nem íehet belevenni, ljegalább a végrehajtási utasításban egy olyanféle rendelkezés hozatnék, hogy a községi jegyzők tartoznak összeírni az igényjogosultakat. Nem külön nehéz munka lenne ez, mert amikor összeírják például a választókat, ugyanakkor ugyanavval a munkával csak egyszerűen szortírozeni kellene és külön kellene írni azokat a munkavállalókat, akik a törvény értelmében majd ilyen járadékra jogosítottak. Ezeket a munkavállalókat azután nemcsak dobolás és falragaszok útján kell értesíteni, — mert hiszen, hogy így tudomásul veszik-e, az nagyon problematikus — hanem minden egyes ilyen munkavállalót külön, akár a kisbíró útján, akár levelezőlap útján értesíteni kell erről a jogáról. Végeredményben, ha segíteni akarunk, akkor igyekezzünk úgy segíteni, hogy a segítségből önhibáján kívül senki ki ne maradjon. Nem hiszem, teljesen kizártnak tartom azt, hogy a törvényhozónak az volna a gondolata, vagy célja, hogy majd sokan talán nem élnek ezzel a jogukkal, (vitéz Várady László: Ügy van! Ilyet már feltételezni is bűn!), Ikimaradnak és így az a bizonyos alap annál nagyobb marad. Ez fel sem tételezhető (vitéz Várady László: Ügy van!) és miután nem tételezhető fel, ennélfogva semmi akadályát sem tudnám 'és látnám annak, hogy ezek az emberek erről a joguknál megfelelő értesítést nyerjenek. (Ügy van! Ügy van! — vitéz Várady László: Egy népies kiadást is lehetne csinálni!) Azt a bizonyos bélyegrendszert nagyon helyesnek tartom, (vitéz Várady László: Még az Oti.-nál is!) Helyesnek tartom azért, mert egyszerű, mert semmiféle komplikációt sem okoz. Bármiféle más rendszer behozatala csak a bürokráciát növelné és a bürokráciát halmozná el újabb és újabb dolgokkal. (Ügy van! Ügy van!) A bélyegrendszer kivétel nélkül mindenhol bevált és a bélyegrendszer szerény véleményem szerint itt is feltétlenül be fog válni. (Ügy van! Ügy van!) Tisztázandónak tartanám azt is, hogy a I hozzátartozók kérdése ugyancsak a rendeleti utasításban megfelelőleg korvahalaztassék. Mi jogászemberek ugyanis nagyon jól tudjuk, hogy ez a »hozzátartozó« szó nagyon sokszor bírói magyarázatra szorul, sőt vannak már kúriai döntvényeink is, amelyek bizonyos konkrét esetekben lefixirozzák azt, hogy ki a hozzátartozó. Nem szabad egy törvénynek akkor, amikor még szövegezési állapotban van, olyan szavakat használnia, amelyek állandó pereskedés tárgyát képezik. Itt a »hozzátartozó« fogalma fontossággal bír, mert a hozzátartozó kapja meg a temetési segélyt és ha másvalaki temetteti el a mezőgazdasági munkást, az csak a temetésre költött készkiadását kapja meg. Itt tehát feltétlenül jogviták fognak felmerülni. Például felteszem azt' a kérdést, hogy egy testvér hozzátartozónak tekintendő-e? (vitéz Várady László: A végrehajtási utasítás majd gondoskodik erről!) A végre" hajtási utasításnak erről a kérdésről természetesen gondoskodnia kell, ámbár sokkal helyesebb lett volna, ha ez a bizonytalan értelmű és oly sok perre okot adott szó a törvényjavaslatba már bele sem került volna. A törvényjavaslat egy téves rendelkezésének tartom azt is, hogy azokat a pereket, amelyek az aggkori biztosításokkal kapcsolatosan felmerülhetnek, a budapesti központi járásbíróságra akasztja. Ez egészen helytelen elgon-