Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-269

Az országgyűlés képviselőházának 269. ülése 1938 február 16-án, szerdán. 431 Tildy Zoltán: T. Képviselőház (Halljuk! Halljuk!) Bár a részletek kérdésében némi ellentét mutatkozik közöttünk, az előadó úr tárgyilagos, r szakszerű, és igen értékes beszédének általános szempontjaival teljes mértékben egyetértek. De különösen egyetértek azzal a megállapításával, hogy alig volt még olyan törvényjavaslat itt a Ház előtt, amelynek annyi lett volna az erkölosii indokoltsága, mint ennek a törvényjavaslatnak. (Ügy van! • Ügy van!) Méltóztassanak megengedni, hogy beszédemet egy személyes motívummal kezdjem el. Az elmúlt nyáron egy alföldi földmunkáskörben hosszabb beszélgetést folytattam az ott összegyülekezett földmunkásokkal és amikor a fiatalabb generáció képviselői türelmetlenkedve emlegették, hogy a magyar földmunkásság érdekében semmi sem történik ebben az országban, akkor ennek a földmunkáskörnek öreg, bölcs, munkában megfáradt, sokat csalódott elnöke végül a vita lezárásakor ezt a kijelentést tette: ne nyugtalankodjatok barátaim, mert annyit elértünk a sok évtizedes küzdelem során, hogy végre van földmunkáskérdés Magyarországon. (Ügy van! Ügy van!) Amikor rámutatok itt az ország közvéleménye előtt ennek az egyszerű munkásembernek a bölcsességére, higgadtságára, józanságára, megállapítom ^ azt is, hogy ennek a munkásvezetőnek valóban igaza van, mert végre a nemzeti közvélemény már foglalkozik ezzel a kérdéssel, a közélet első vonalába került ennek a kérdésnek a megtárgyalása, nemzetünk egy nagy rétegének sorskérdéseit ma már elővette a legmagasabb tényezőtől a törvényhozáson keresztül ennek az országnak minden komoly tényezője. Méltóztassanak nekem megengedni, hogy e törvényjavaslat tárgyalása kapcsán mély tisztelettel és a legnagyobb hálával emlékezzem meg az államfőnek, Kormányzó Urunknak szolnoki beszédéről, amelynek egy passzusát bátor leszek felolvasni. A Kormányzó úr az elmúlt nyáron Szolnokon, amikor az Alföld gazdasági felemeléséről és az öntözésről tartott gyűlésen felszólalt, többek között a következőket mondotta (olvassa): »Első sorban gondolok a törpebirtokosokra, a gazdasági munkásokra és a gazdasági cselédségre, amelyek megélhetése ma oly nehéz és létfenntartására fordítható jövedelme oly csekély, hogy hősiességgel határos igénytelensége mellett is szociális és gazdasági helyzetük legmelegebb gondoskodásunk tárgyát kell hogy képezze. E nép, a honfoglaló magyarság leszármazottja, fajunk életének ősforrása. Nem engedhetjük, hogy elsorvadjon a falu népe«. Ezt az utolsó mondatot megismétlem: »Nem engedhetjük, hogy elsorvadjon a falu népe!« (Ügy van! Ügy van!) Szerintem ez kell, -hogy irányelve legyen minden kormányzat gazdasági és szociális politikájának. De visszaemlékezem az elmúlt költségvetési vitára is és itt elismeréssel kell megállapítanom, hogy a Ház minden oldalán behatóan foglalkoztak képviselőtársaim a földmunkásság problémájával (Ügy van! Ügy van!) és ez is a közérdeklődés megnövekedését jelenti ebben a kérdésben. D hivatkozom a miniszterelnök úrnak a Mezőgazdasági Szociálpolitikai Tanács nemrég lezajlott alakuló ülésén tartott beszédére, amelyben megállapította, hogy földmunkásnépünk erősítése tulajdonképpen az egész nemzet jövőjének erősítését jelenti. (Ügy van! Ügy van!) Ennk a felismerésnek tárgyi bizonysága ez a most előttünk fekvő törvényjavaslat. Én a magam és pártom részéről is a javaslat benyújtásának tényét, azt a kormányzati elhatározást, hogy a kormány foglalkozni kíván a mezőgazdasági munkásság sorskérdéseivel, őszinte elismeréssel és Örömmel köszöntöm. (Helyeslés.) A javaslat tárgyalásából és bírálatából mi a magunk részéről szeretnénk kizárni minden politikát és agitációs szempontot. Méltatlannak tartjuk ezeknek a szempontoknak a felhasználását e javaslat tárgyalásánál. Mi magunkat, akik az ellenzéki padokon ülünk, e javaslat tárgyalása során a felelősség kontrollja alá helyezzük. Jónak tartom megemlíteni, hogy a múlt ellentétes felfogásával szemben mi igenis ismerünk ellenzéki felelősséget az ország sorsának vezetése tekintetében. (Felkiáltások jobbfelöl: Kell, hogy legyen! — Bulin Jenő: Van is!) Szerintünk van ellenzéki felelősség, ha ez nem is mérhető a kormányzat és a többségi párt felelősségéhez és ha egészen más természetű is ez a felelősség, mint a kormányzat és a többségi párt felelőssége. De azért hangsúlyozzuk ezt a szempontot, mert nagyon szeretnénk, ha nemcsak ennél a javaslatnál, hanem az ország egész közéletében végre megszűnne minden hazárd és felelőtlen játék az ország nagy problémái és szent életérdekei körül. (Élénk helyes. — Zaj.) Amikor mi magunknak tudunk felelősséget parancsolni, szeretnénk, ha minden tényező, a közélet minden hivatott, vagy hívatlan munkása tartaná magát ehhez a felelősséghez. A legelső kérdés, amelyet ezzel a javaslattal kapcsolatban meg kell vizsgálnunk az, hogy milyen az a réteg, melyik az a réteg, amelyről ebben a javaslatban szó van. Köztudomású tény, hogy a gazdasági cselédek és a mezőgazdasági munkások gazdaságilag a leggyengébbek a legelesettebb rétege ennek a nemzetnek, szociális gondoskodás tekintetében pedig mind a mai napig a legelhagyottabb réteg. Nehéz helyzete nem mostani keletű, hanem már régóta tart. Ha voltak is gazdasági életünkben jobb konjunktúrák, a mezőgazdasági munkásság legfeljebb odáig emelkedett fel, hogy a mindennapi életéről, élete tengetéséről tudott gondoskodni, de nagyon kevés kivétel volt e munkásság soraiban, amely abból a mély gazdasági elnyomottságból, a szegénységnek abból a mélységéből, amelyben évszázadokon keresztül élt, gazdaságilag magasabb fokra tudott volna emelkedni. A háború utáni válságot isi elsősorban és legmélyebben az a megzőgazdasági munkásság érezte meg, mie/rt amikor a gazdák sorsa hanyatlani kezdett,, amikor évről-évre nőtt az eladósodás és a birtokosok gazdálkodásából szinte kifutott a pénzkészlet, a mezőgazdasági munkásság sorsa is ezzel a procedúrával egyidőben lehanyatlott a legsötétebb mélységekbe. Voltak esatendők, amikor a magyar mezőgazdasági munkásság nem tudott többet dolgozni évi 100—120 napnál, különösein azokon a vidékeken,, ahol nagy tömegekben van letelepedve és ugyanakkor a napszámbér lehanyatlott 80 fillérre, 1 pengőre. Most méltóztassék e nemzet társadalmából bárkinek kiszámítani, hogy milyen életnívóin tengeti életét az, akinek évi 100—120 pengő keresetből hat-nyolc tagú családot kell eltartania. Ez iá réteg élelem, ruha-