Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-268

420 Az országgyűlés képviselőházának csak úgy, ha az állami részesedést igen jelen­tősen, tehát nem 5—10%-kal, hanem azt merném mondani, 60 fillérről 10—15 fillérre^ szállítjuk le. A gyárak részesedési jövedelmezőségét sza­bályozva órhetnőnk el ugyanis azt a 60—70 filléres árat, amelyet indokoltnak tartok és amely komoly fogyasztás emelkedést eredmé­nyezne s egyúttal megszüntetné akadályát an­nak, hogy a mai 800.000 mázsa helyett kétmillió mázsa cukrot fogyaszthassunk ebben az or­szágban. Ha most arra kell válaszolni, hogy mi mó­don lehetne fedezni az ilyenmódon hiányzó közel 30 millió pengőt, — mert hiszen ilyen kérdésekben csaK felelősségteljesen szabad be­szélni és gondolkozni — akkor erre az a vála­szom, hogy a fogyasztási és a forgalmi adók fokozatos leépítéséről kell gondoskodni (Elénk helyeslés a bél- és a szétsobaloldaion.) és he­lyette egész adórendszerünknek, a jövedelem­adóra való átépítését kell végrehajtanunk. (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: A legna­gyobb tévedés képviselő úr, amit csak el lehet képzelni I) Nem tudom, miben tévedek, 'azonban raaom azt, hogy az angol államháztartás törzsét, a bevételek 40%-át a jövedelemadó alkotja, Ma­gyarországon pedig az államháztartás bevételé­nek alig 4%-át teszi ki a jövedelemadóból szár­mazó bevétel. Ez világosan mutatja, (Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter: Hogy van valami különbség Anglia és Magyarország között!) hogy Magyarországnak fogyasztási és forgalmi adóra berendezett államháztartása van, nem pedig a jövedelmek megadóztatására felépített háztartása. Tessék elolvasni az angol képvi­selőháznak a jegyzőkönyveit arról, hogy ami­kor 1922-ben a forgalmi adót be akarták ve­zetni, akkor 'megmondották, hogy ezt az adóne­met elutasítják, mert ezt nem tartják helyes­nek, az áraik megzavarójának és a széles nép­rétegek érdekei sértőjének tartják és inkább hoztak egy újabb jövedelamadó-supertaxot, amivel 70 millió fontot vettek igénybe a há­ború előtti ilyen 3 millió fontos többlet jövede­lemadóval szemben. En elismerem, hogy mi egy egészen. más konstrukciójú ország va­gyunk; nagyon jól tudom, hogy tőkében sze­gény ország vagyunk, de azt nem tudom elis­merni, hogy ne volna mód arra, hogy fokoza­tosan átépítsük a közteherviselést és az ilyen módon itt hiányzó 30 vagy 20 millió pengőt egy másik oldalon szerezzük meg, mert magá­tól értetődik, — mindnyájan elismerjük — hogy az államnak szüksége van ezekre a bevé­telekre. En nem tartom helyesnek ós főleg nem „ tartom stabilnak azt az állampénzügyi vezetést, • amely ilyen adókra ós bevételekre van fel­építve, mert ez lehet nagyon kellemes a pénz­ügyminiszter úrnak, azonban a nép, főleg a szóles dolgozó néprétegek életszínvonalának a lezüllesztésóhez és leszorításához vezet. (Ügy van! a baloldalon.) Éppen ezért az a felfogá­som, hogy ebben a kérdésben. komolyan kellene intézkedni és nem mindig a negáció állás­pontjára helyezkedni, mert meg vagyok győ­ződve arról, hogy semmi baj sem történik eb­ben az országban, ha a pénzügyminiszter úr arra az álláspontra helyezkedik, hogy a cukor­prriblémát kiemeli —a megoldásra váró problé­mák sorába helyezi — és azt mondja, hogy a cukoradót pedig ilyen és ilyen mértékben le­szállítjuk, rendet teremtünk s 60, vagy 70 fil­léres árat szabunk meg és megvizsgáljuk, hogy a következő két év leforgása alatt miként 268. ülése 1938 február 15-én, kedden. alakul a cukorfogyasztás és a cukoradó bevé­tele- Abban az esetben, igen t. pénzügymi­niszter úr, ha a cukorfogyasztás lényegesen nem nő, mi leszünk az elsők, akik azt mond­juk, hogy a cukoradó visszaállítandó, mert akkor ez csak egy olyan réteget, egy olyan polgári társadalmat terhel, amely ilymódon járul hozzá az államháztartás költségeihez, de a meggyőződésünk az, hogy nem ez következ­nék be, hanem a cukorfogyasztás nagyon lé­nyeges emelkedése kísérné a cukor árának le­szállítását, ami különben igazolást nyer az összes nyugateurópai országokban. T. Ház! Amíg Magyarország határain be­lül a cukorkérdésben rendet nem teremtenek s a cukoradót és vele együtt a cukor árát le nem szállítják, nem látom valószínűnek, hogy a nemzetközi egyezmény itt rendet teremthetne. A javaslatot nem fogadom el. Elnök: Szólásra Rakovszky Tibor képviselő úr jelentkezett! Rakovszky Tibor: Igen t. Ház! En csak öt percre szeretném igénybe venni a mélyen t. Ház szíves figyelmét ós türelmét. Tudom,, hogy a cukorprobléma egy olyan probléma, amelynél mellőzni kell a lírát, azonban mégis tessék nekem megengedni azt, hogy ezzel kap­csolatban elmondjak egy esetet. Két évvel ezelőtt, a debreceni időközi vá­lasztás alkalmával, künn jártunk a debreceni erdőben és ott barlanglakásokban, nyomorlaká­sokban láttunk embereket Összekuporodva. Odamentünk ós megkérdeztük, hogy kik ezek. Azt mondták nekem, — az én Dunántúlhoz szo­kott iszememinek roppant feltűnt és szinte hihetetlennek látszott, hogy emberek ott lak­janak az erdő kellős-közepén ilyen homoklaká­sakban — hogy ezek. a vákáncsosok*, erdőirtó, erdőt művelő napszámosemberek. Ott hallottam először ezt a szót. Néhány kisgyermek szaladt oda elénk. Politikusok jól tudják, hogy beszéd közben akárhányszor cukrot szokott szopo­gatni az ember, hogy be ne rekedjen. Nálam is volt akkor pár szem cukor és odahívtam az egyik kisgyereket: »Nesze fiacskám, itt van egvpár darabka cuikor.« Rámnézett bizal­matlanul, azt sem tudta mii az, fogalma sem volt róla, mert soha még cukrot ét­vágy hatéves gyermek nem látott. (Meizler Károly: Van ilyen még máshol is!) Van a Dunántúl is, de ezt saját tapasztalatolmból mondom. A pénzügyminiszter úr az előbb a fejét csóválta arra, amikor Matolcsy barátom gya­korlati megoldásra mutatott rá. Nem vagyok olyan optimista, hogy el fogják fogadni ezt a javaslatot. (Egy hang a baloldalon: Semmi­esetre sem!) Éppen ezért közvetítő indítványt volnék bátor tenni, (Szetsey István: Hogy kö­szönjön le a kormány! — Derültség a bololda­lon.) ezekre a gyermekekre gondolva. Ha igax az, hogy 9 millió lakos közül Ma­gyarországon 3 millió a nincstelen, nyomorult koldus, ákkor_ valószínűleg igaz az is, hogy az egymillió, népiskolába járó gyermek közül 300.000 szintén nyomorult koldusnak gyermeke. S ezek cukrot, jó ha évente egyszer, talán kará­csonykor látnak. Tudjuk ellenben, hogy kül­földi valutaszerzés céljából 10—11 filléres ára­kon szállítunk ki cukrot. Az volna tehát a tisz­teletteljes javaslatom, nem volna-e lehetséges, hogy — ha nem is 10—11 filléres, de mondjuk 30—40 filléres áron — ezeknek a gyermekeknek havonta 1—1 kiló cukrot juttassunik. Némelyek

Next

/
Oldalképek
Tartalom