Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-263

282 Az országgyűlés képviselőházának . alatt, de görnyedetlen lélekikel példázván hűségét a nemzeti gondolkodáshoz és a nemzeti érzéshez. Sokszor a magyar színészet művelői is így, ilyen körülmények közt végezték és végzik ma is a magvetés nehéz munkáját, de mégis végzik, mert hajtja őket a hivatás vágya és jól látják, hogy velük együtt másmás téren a belső erőgyűjtést teljesítik közös lelki fronton a kétkari munkás, a kisiparos, az íróasztalok mellett görnyedő sok-sok ezernyi dolgozója az irodalomnak, a tudománynak, a művészetnek, a kultúrának; mindmegannyi művelője, aikiket nem szédített meg a külföldi import, a külföldi sallang, hanem egynek tartják magukat a magyar anyafölddel, a magyar levegővel ós a magyar történelmi hagyományok kultuszával. Kell ezt hangsúlyoznunk innen, ebből a teremből, amidőn, ha innen kitekintünk, látnunk kell azt is, hogy erről is, arról is a süllyedés örvénylik körülöttünk. Ezzel szemben áll, ennek ellentáll a cselekvő munka. Kire várna szebb hivatás, kire várna a nemzeterősítés munkájában jelentősebb hányad elvégzése, mint éppen a színművészetre, a Nemzeti Színházra, a magyar nyelv szépségének, örök tisztaságának egyik leghívebb és legjobban elkötelezett megőrzőjére és művelőjére? T. Képviselőház! Még csak egypár szót erről a kérdésről. Ha a megszállt területen a fáradt vándor magyarok számára világító őrtüzek, olthatatlan lángú, biztató pásztortüzek gyúlnak és lobognak az éjszakában, nagyon sokszor színművészlelkek és ajkak gyújtják fel és-élesztik azokat. Itt a csonka ország fővárosában pedig a Nemzeti Színház és az Operaház legelsősorban az a fókusz, — a nélkül, hogy a többi színház érdemét lebecsülni akarnám — az a fényt szóró, meleget árasztó gyújtópont, amely a magyar ügy eszményi és gyakorlati szolgálatában mindnyájunk közkincse. Ezért mondhatom, — és hiszem, hogy így van — hogy ez a törvényjavaslat, a Nemzeti Színház ügye szívügye nemcsak az országgyűlésnek, hanem a nemzetnek is és szívügye Hóman Bálint t. kultuszminiszter úrnak is. Bizonysága ennek az, hogy amikor Herczeg Ferenc gyönyörű színművének, a Bizáncnak századik előadásakor megjelent a. Nemzeti Színház kulisszái mögött — nem a nagyközönség előtt, diadalokat és tapsokat aratva, hanem a kulisszák mögött, a függöny mögött — és gratulált az illusztris írónak, akkor ez a gratuláció nemcsak az írónak, hanem a százéves Nemzeti Színház színpadának és becsülettel elvégzett kulturális, nemzeti nagy munkájának is szólott. Most idézem, amit Herczeg Ferenc csaknem negyven esztendővel ezelőtt a Nemzeti Színházról mondott. Czirják Antal t. képviselőtársam már citálta azt, amit az Operaházról mondott, én azt idézem, amit a Nemzeti Színházról mondott 1900 február 23-án. Ez volt Herczeg Ferencnek, az illusztris, nagy magyar színműírónak voltaképpen a szűzbeszéde. Ö akkor a következőket mondotta (olvassa): » Áttérek a Nemzeti Színházra. Megpróbálom, hogy itt is ugyanazt a rendszert kövessem, mint az Operánál, tudniillik felvetem a kérdést, mi a célja, a létjogosultsága a Nemzeti Színháznak. Én három csoportba soroznám a Nemzeti Színház kötelességeit. Az első az, hogy ez a színház legyen magasabb nevelőiskolája a színjáték művészetének, a másik az, hogy a magyar nyelvet, a harmadik pedig, IS. ülésé 1937 december ló-én, pénteken. hogy a magyar drámairodalmat istápolja.« Azt mondotta továbbá (olvassa): »Hiszen a színművészet nagyon sokat tehet a magyar nyelv művelésének terén. Tudjuk, hogy József császár idejében még azt mondhatták, hogy a magyar nyelv hivatalos használatra alkalmatlan, de hogy ez a nyelv ma a hivatalos, szónoki, írói, újságírói, kereskedelmi használat és száz szakszerű szövevényes kitétel kifejezésére egyaránt alkalmas hangszer, ezt nem kis részben annak a csiszoló folyamatnak lehet köszönni, amelyen a nyelv a színpadon keresztülment.« Ez ina is igazság, t. Képviselőház! Nem kell mást tennünk, mint Herczeg Ferencnek, csaknem négy évtizeddel ezelőtt itt az országgyűlésen hangoztatott igazságaihoz alkalmazkodni és azokat megfogadni. Herczeg Ferenc akkor kritikát is gyakorolt a néhai intendáns, gróf Keglevich István felett. Beszéde, tiszta bonckéssel dolgozó vágásai alatt, Herczeg Ferenc kritikája következtében gróf Keglevich István megbukott. A Nemzeti Színház mai igazgatója, Németh Antal szintén nagyon sok kritikát kénytelen kiállni. De bírja Hóman Bálint t. kultuszminiszter úr bizalmát. A hiányokat, amelyeket hangoztatnak, pótolni igyekszik. Nem tartja magát csalhatatlannak, a jó tanácsokat meghallgatja, a gáncsvetésektől vissza nem riad. Keresztültörte azt a téves felfogást és hatalmaskodó szempontot, amely ellen évekkel ezelőtt itt a képviselőházban küzdöttünk, hogy a Nemzeti Színház tagjainak és a Nemzeti Színház működését irányítóknak a serege zárt együttest kell hogy képezzen. Viszont elvárjuk Németh Antaltól, hogy ha megnyitotta a színház kapuit minden igaz tehetség előtt, ne nullázza ki onnan azokat, akik a múltban nagy érdemüknek a nemzet részéről való elismerése mellett jogot szereztek arra, hogy bentmaradjanak. Őrizze és őriztesse minden körülmények között a klasszicitást és a hamisítatlan magyar nemzeti szellemet. A százéves jubileumi ünnep a feladatoknak és a kötelességteljesítésnek egész légióját rakja az igazgató vállaira. De ha Herczeg Ferencnek csaknem négy évtizeddel ezelőtt elmondott tanításait magáévá teszi és beviszi a színház életébe és működésébe, akkor remélem, nem lesz szükség arra, hogy a t. kultuszminiszter úr szándékát megváltoztassa és az igazgatói székben változás történjék. Kitűnő gárda áll a Nemzeti Színház jelenlegi igazgatójának háta mögött. Ha kell, kiegészítheti azt a vidékről is, mert oda is kell tekintenie. De a Színművészeti Akadémia mindig ad utánpótlást. Boldogemlékű ifjúkori barátomnak, néhai ódry Árpádnak mindig hálás kegyelettel említett és őrzött _ nemes nyomdokain, az Akadémia jelenlegi igazgatója, Kiss Ferenc folyton fejleszti ezt az intézményt és mélységes magyarérzésű lelkének példaadásával, hevületével hinti be annak működésót tanártársaival, hű segítőtársaival, mert. a közös szellem és cél forrasztja őket egybe. Azért, hogy legyen a múltból útmutató, idézem 1790-ből D. Decsi Sámuelnek, egy nagy magyar írónak és polihisztornak művéből a következő feljegyzéseket, amelyeket a »Pannoniai Phoenix vagy a 'hamvaiból feltámadt magyar nyelv« című könyvében írt. (olvassa): »A nemzetek boldogsága, nyelveknek virágzásával éppen úgy van egybekötve, mint a lánc szemei egymással. Építtessetek magatoknak minden népes városokban egy közönséges já-