Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-263

278 Az országgyűlés képviselőházának 263. ülése 1937 december 10-én

} pénteken. zentánsa kifelé és befelé. (Homonnay Tivadar: Igaza van!) Különösen amikor Az ember tragédiájának előadásáról van szó, akkor ehhez szinte nemzeti kötelesség hozzászólni annak, alki úgy érzi, hogy van mondanivalója ebben a kérdésben. Az ember tragédiájá-t ma kezdi felfedezni a világ, pedig Az ember tragédiája meggyőződésem szerint az irodalmi skálában Dante és Shakespeare mellé állítható. Madách képzelete, Madách mélységes filozófiája Dante-éval és Shakespeare-éval versenyez. Ha nyelvezete kissé darabos is, de kifejező erő van benne és ha szóba szokták hozni Az ember tragédiája mellett Goethe Faust-ját, én vita nélkül Madách Az ember tragédiái á-nak adom a pálmái és az elsőséget, Goethének az egész világon ismert Faust-ja előtt is. Meg vagyok győződve arról, hogy ha ez a remekmű elterjed a világon azokban a kitűnő fordításokban, amelyekben a .világ ma már megismerheti Az ember tragédiájá-t, egyike lesz a világ színpadai legjobban ünnepelt műsordarabjának, amely éppolyan örökös műsordarab és a művészi törekvéseknek éppoly gyönyörű csúcspontja leszi mint amilyenek ma Shakespeare legremekebb darabjai. Fantáziája csak Dante-éval mérhető Össze. Az egész világegyetemet, az emberiség sorsát oly gyönyörűen, oly magasztos felfogással tárgyalja, amelynek párját kell keresni a világban és párját ebben a tekintetben csak Dante fantáziájában találom fel. Nem tudom, ezt a darabot mikor fogják egyáltalán méltóképpen előadni. Madách fantáziájának szárnyalását utóiérni színpadi technikával majdnem lehetetlenség. Társulnia kell hozzá egy kongeniális rendezőnek, aki a maga zsenijét odaállítja a technika szolgálatába és úgy viszi előre a technikát a madáchi magaslatok felé. T. Képviselőház! Most nézzük meg, hogy ebből a szempontból jelent-e és milyen haladást jelent Az ember tragédiájá-nak legutóbbi előadása? Megállapítom, hogy elsősorban bátor törekvés nyilvánul abban, hogy az új igazgató — a multak hagyományait tiszteletben tartva — a rendezés tekinteteben újításokkal mert előjönni. Azt is megmondom, hogy az újítások közül mi vált be a legnagyszerűbben? Az, amit tegnap kifogásolt egyik t. képviselőtársam, tudniillik a londoni jelenet. A forgószínpadnak a londoni jelenetbe való beállítása olyan elevenné, olyan élénkké tette ennek a jelenetnek színpadi előadását, hogy az az embert egyszerűen megfogta és elkerülhetővé tette azt, hogy a londoni felvonást, amely pedig remek sorozata a legszínesebb, kaleidoszkópszerü jeleneteknek, meg kelljen rövidíteni, így azt teljes egészében lehetett előadni. De különösen tökéletes és zseniális volt a londoni szám zárójelenetének megoldása a Halál szerepeltetésével, ami tragikusan megrázó erővel használta ki Madách csodálatos fantáziájának minden egyes megvillanását ennél a gyönyörű jelenetnél. Szinte el sem képzeli az ember a darab olvasásakor, hogy a londoni színnek zárójelenetével milyen nagyszerű színpadi és ezzel egyúttal általános művészi hatásokat lehet kiváltani. Az előadással kapcsolatban nekem is vannak bizonyos kdfogásaim is. Nevezetesen mindjárt a kezdetnél és a befejezésnél erhibázottnak tartom, hogy az Ür hangját énekeltetve szerepeltetik. Ez az operiaszerű bele vegyítés^ nem hat kellőképpen a közönségre. Megfelelő prózai hang sokkal mélyebb hatást gyakorolt volna. Azután a tömegjeleneteket nem látom kellően érvényesítve sem az egyiptomi, sem az athéni, sem a párisi jelenetben. Mind a három jelenetben nagyobb tömegekkel kellett volna fellépni, így a hatás mindenesetre nagyobb lett volna. Érdekes, hogy bár a mozgófényképet felhasználják felvonások közben, továbbá a bevezető és a záró jelenetben, mindazonáltal a legjobban kínálkozó jelenetben, az egyiptomi jelenetben nem használták fel a niiozgófényképhatásokat, holott nagyszerűen lehetett volna a színpad hátterében,, a gúlaépítés megrázó jeleneteit megfelelő mozgófénykép vetítéssel reprezentálni. Nagyon érdekes lett volna ennek a gondolatnak érvényesítése is. A bizánci felvonás kihagyható volna. A falanszter-jelenetre vonatkozólag megemlítem, hogy ott szerencsésnek tartom a tudósnak olyan beállítását, ahogyan az történt. Ez mindenesetre tökéletesen reprezentálja a falanszter-szellemet. De itt megint a forgószínpad alkalmazása volt felesleges, mert a falanszter-gondolatot egy egységes, nagy, gigantikus díszlettel sokkal jobban lehetett volna érzékeltetni. Amint méltóztatnák látni, a Nemzeti Színház, amikor egy nagy nemzeti kincsünknek az értékesítéséről, a nemzet előtt való megcsillogtatásáról és a rendezés tekintetében a külföld felé példaadás nyújtásáról van szó, akkor a Nemzeti Színház bátor kezdeményezéssel és szép sikerrel teljesíti a maga feladatát. Amikor mi itt a kifogásokat elmondjuk, egyúttal nem hallgathatjuk el az elismerést sem eziránt a minden dicséretet megérdemlő törekvés iránt. Azt hiszem, a Nemzeti Színház nem fogja rossz néven venni, hogy itt ilyen apró részletkérdésekkel is foglalkozunk. A művészi szempontoknál a Nemzeti Színház általános színvonalára is rátérve, meg kell állapítanom, hogy Czirják Antal t. képviselőtársam felszólalásának az a része, amelyben egyes darabokat kifogásolt, nem állja meg a helyét. A Nemzeti Színháznak igenis feladata a klasszikusok művelése mellett modern színdarabok előadása, népszerűsítése is és feladata új tehetségeiket is megszólaltatni a színpadon. Üj tehetségeket megszólaltat a Nemzeti Színház, de ugyanakkor nem feledkezik meg a múltról sem. A Nemzeti Színház jubiláris ciklusa eddig nagyszerűen bevált. Hogy csak egy példát említsek, a régi jó öreg Peleskei nótárius előadása olyan kedves, olyan tökéletes volt, anynyira érzékeltette a múlt jóízű táblabírói humorát és mégis modernül, teljesen élvezhető formában, hogy ezzel az előadással a múltnak is, a jelennek is szolgálatot tett a Nemzeti Színház és megmentette a régi magyar bohózat irodalomnak egyik kedves értékét, nemcsak a jelen, hanem a jövő számára is. Ezzel beállította a magyar irodalmat az idők folyamatosságába. A legnagyobb bizalommal nézek a mostani jubiláris ciklus jövőbeni fejlődése elé. Ez a javaslat, amely előttünk fekszik, inkább a múltba néz vissza és a jelenben kíván bizonyos intézkedéseket tenni^ a jövőre nézve pedig reményeket nyújt. Amikor visszanézek a múltra, akkor az 1836:XLI. te. és az 1840. évi XLIV. te. egy érdekes rendelkezésére kívánom felhívni a t. Ház figyelmét. Mind a két törvénycikk egy-egy bizottságot alakított a Nemzeti Színház ügyeinek felülbírálására. Ezekben a bizottságokban törvényhozók vol-