Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-262

Az országgyűlés képviselőházának 262. ülése 1937 december 9-én, csütörtökön. 249 Nem tehetek róla, Széchenyi István nagyszerű szelleme és hagyományai, gondolatai és nagy álmai iránt érzett minden tiszteletem kifejezése mellett is azt vagyok kénytelen mondani, hogy ebben az esetben talán a gyors és türelmetlen cselekvőé volt az igazság és talán Földyáry Gábornak volt igaza, aki a nagyobbszabású koncepció helyett a kisebb, de gyorsan megvalósítható koncepciót választotta és ha primitíven is, ha szűkebb keretek között is, de megcsinálta az akkori Nemzeti Színházat. Nekünk ma mélységes hálával és szeretettel kell gondolnunk ezekre a gyors és energikus cselekvőkre, akik nem haboztak, nem bizottságoztak és nem aggodalmaskodtak, hanem cselekvéshez láttak és megcsinálták azt, amit abban az időben és azok között a körülmények között meg lehetett csinálni. Ha ők nem cselekedtek volna ilyen energikusan os ekkora elhatározottsággal, akkor aligha ünnepelhetnők ma ezt a százéves jubileumot. T. Ház! A törvényjavaslat harmadik része a magyar színművészet, énekművészet és zeneművészet fejlesztése és népszerűsítése körül szerzett maradandó érdemek elismeréséről kíván gondoskodni, megbecsülést akar ezért adni és törvényerejű intézkedéssel akarja szabályozni ennek a megbecsülésnek az adományozását vagy megnyilvánulását a magyar színjátszás munkásai iránt. Valóban azt kell mondanunk, — és a magam részéről kéremis ezt — hogy ne fukarkodjunk a magyar színművészet, a magyar énekművészet, a magyar dalkultúra nagyszerű munkásaival szemben az elismeréssel (Müller Antal: Sajnos, mást sem tudunk nekik adni!) — sajnos, így van — és necsak tapsot adjunk azoknak, akik lelkünk és szívünk gazdagításán annyit fáradoznak és annyi értéket adnak tehetségük és erejük legjavából, hanem adjunk nekik társadalmi elismerést is. (Helyeslés) Nagyon sokszor hallja az ember azt a fájdalmas panaszt, hogy sajnos, még igazán nagy művészeinkkel szemben is valahogyan úgy viselkedik a társadalmunk, mint a nem tudom én kikkel, (Nagy Emil: Mint a komédiásokkal!) mint a komédiásokkal szemben. Hiszen nem mondom, ma azért már sokkal jobb a helyzet ezen a téren, mint száz esztendővel ezelőtt volt, amikor az a szűk látókörű nyárspolgári felfogás ezeket a rendetlen életű művészeket bizony nem nagyon méltányolta és nem becsülte meg, azonban én nagyon örülök annak, hogy most törvényerejű intézkedés rendelkezik e megbecsülésről és e megbecsülés megnyilvánításáról. Adjunk elismerést a művészeknek, az institúcióknak pedig, ennek a két r színháznak, a Nemzeti Színháznak és az Operának pedig adjunk támogatást, szerető gondoskodást, minél többet, minél nagyobb mértékben, adjunk nemzeti erőink megfeszítésével, de társadalmi áldozatkészséggel is. Feszítsük meg erőinket és áldozatkészségünket, hogy azután a mi segítő készségünket megáldhassa a magyarok Istene is és ennek az áldásnak az erejével és a mi segítő készségünk erejével hamarosan megérhessék majd az unokáink száz év múlva azt a másik centennáriumot, amikor újra ünnepelhetik a diadalmas és erőteljes magyar színházi kultúra felvirágzását. A javaslatot elfogadom. (Élénk helyeslés és taps a jobboldalon és a középen. — A szónokot üdvözlik.) Elnök: Homonnay Tivadar képviselő úr következik szólásra. Homonnay Tivadar: T, Ház! Teljesen azonosítom magamat mindazokkal a gondolatokkal, amelyeket az előttem szólott igen t. képviselőtársam a színművészet mellett, egyáltalában a művészet emellett felsorakoztatott és helyeslem mindazt, amit igen t. képviselőtársam mondott. Ugyancsak csatlakozom annak a hálának a kifejezéséhez, amelyet igen t. képviselőtársam a képviselőház előtt azok iránt tanúsított, akik a Nemzeti Színház megalapozásában, fejlesztésében és naggyátételében resztvettek. Mi is csatlakozunk ehhez a hálához és azt szeretnénk, hogy ennek a nemzetnek sok kiváló fér fia legyen, aki a népművészetet, de egyáltalában a művészetet továbbfejleszti és még magasabbra lendíti. Természetesnek találom és helyeslem, hogy az igen t. kormány a centennárium alkalmát felhasználta arra, ho^gy a színművészet iránt elismerésének adjon kifejezést és — helyesen — arra is, hogy a Nemzeti Színháznak immár végleges hajlékot szerezzen és azt ezzel a törvényjavaslattal alapozza meg. Azok közé az örvendezők közé tartozom, akik azt érezték magukban, ho&T hosszú idő után végre eljött az alkalmas idő, amikor az új Nemzeti Színház fel fog épülni és gyönyörű szép hajlékot tudunk biztosítani a színművészetnek. Sajnos, ebben az érzésben az utóbbi időben irritálva vagyok, mert a sajtóközleményekből — akár a Magyarságot, akár a Nemzeti Újságot olvasom — azt olvasom, hogy bizonyos nehézségek merülhetnek fel abban a tekintetben, hogy mikor épülhet fel a Nemzeti Színház szép hajléka. Ezért kérdést is intézek a kultuszminiszter úrhoz: igaz-e az, hogy — amint a Nemzeti Újság és a Magyarság cikkei írják •— feléled a szukcesszorok joga s igaz-e, hogy a kultuszkormányhoz olyan egyezségi ajánlat érkezett be, amelynek letárgyalása nélkül bizonyos zavaró momentumok merülhetnek fel a Nemzeti Színház mielőbbi felépítése tekintetében? Nagy sajnálattal tapasztaltam, hogy az igen t. előadó úr beszédében erre nem mutatott rá. Azt hiszem, helyesebb lett volna már az előadói székből foglalkozni először is azzal a kérdéssel, hogy élnek-e jogutódok, másodszor pedig, hogy az adományozónak az adományozó levélben foglalt akaratából kifolyólag az Örökösök tényleg bizonyos beleszólási jogokat formálhatnak-e a Nemzeti Színház helyének megállapítása és felépítése tekintetében. Lehet, hogy az igen t. előadó úr erre célzott, amikor azt mondta, hogy egyelőre nem nyugtalanítanak bennünket bizonyos kérdések felvetésével. Engem, mint ennek az országnak szerény polgárát és mint képviselőt, igenis nyugtalanít ez azért, mert nem szeretném, ha a művészet iránti egyhangú elismerést és hálát bármilyen magánjogi igények támasztása megzavarhatná. Ha a helyzet úgy áll, •— mint mondottam — hogy az igen t. kultuszkormánynál igényekkel léptek fel, egyezségi ajánlatot tettek, akkor azt hiszem, erre rá kellett volna mutatni ebben a törvényjavaslatban, illetőleg ha ez később történt volna, abban az esetben az előadó úrnak kellett volna erre rámutatnia és az igen t. kultuszminiszter úrnak erre a Ház plénumában felelnie kellene. Ezekből a szempontokból, jogi, etikai és tradicionális szempontból is vizsgálat alá kell tehát venni ezt a törvényjavaslatot. Jogi szempontból azért, vájjon az adományozó adománylevelében lefektetett kikötések összeegyeztethetők-e az előttünk fekvő törvényjavaslattal