Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-258

Az országgyűlés képviselőházának 258. ülése 1937 december 1-én, szerdán. 137 kormány működésével szemben, mégis a felső­ház többsége valójában egyetlenegy izben nem állt szembe a kormánnyal. A helyzet tehát az, hogy a felsőház képes lesz ugyan majd ennek a javaslatnak az alapján talán a népakarat na­gyobb kitörését megakadályozni, ugyanakkor azonban nem lesz alkalmas arra, hogy a kor­mány túlkapásai ellen védelmet nyújtson. T. Ház! De helytelen ennek a javaslatnak a megszavazása abból a szempontból is, hogy eddig volt két kamaránk és a két kamarának két akarata, ezután azonban lesz két kamaránk és a két kamarának egy akarata az együttes szavazás folytán. T. Képviselőház! Ahogy az emberben meg­van az a törvényszerűség, hogy amikor el akar valamit követni, cselekedni akar valamit, akkor elsősorban az érzelmek hatása alatt egy hirtelen fellobbanó akarat keletkezik benne, utána azonban ezt rögtön kíséri egy ellenőrző, nivelláló és az elsőt megváltoztatni, vagy leg­alábbis^ korrigálni szándékozó második akarat. Ugyanígy kell lennie a nemzet organizmusá­ban is. Eddig megvolt ez az alsóház és a felső­ház külön határozataiban. Ismerjük a gyűlé­sek lélektanát, amely alól nem kivétel az or­szággyűlés sem, azt kell mondanom tehát, hogy itt is szükség van természetesen egy ilyen második, ellenőrző akaratra. Igaza van Mon­tesquieu-nek abban, hogy a népek szabadságá­nak múlhatatlan előfeltétele az, hogy a hata­lom önmagában lelje fékjét. T. Ház! Eddig volt két akarat az ország­gyűlésekét kamarájában, most pedig az együtt­szavazás következtében ez a két akarat meg­semmisül, illetőleg egy akarattá lesz. Ezzel tulajdonképpen nem történik más, mint az, hogy az annyiszor kifogásolt egykamarás rendszer felé haladunk. Azt kell tehát mondanom, hogy nincs-e igaza Sieyés-nek, aki azt mondta annakidején, hogy a törvény a nép akarata, a népnek egy­idejűleg nem lehet két különböző akarata. Űgy­látszik, Sieyés véleményét, aki tulajdonképpen az egykamarának volt a propagálói kor­mány magáévá tette. Vagy fel kell itt emlí­tenem az egykamarás rendszer másik nagy hí­vének, Franklinnak ismeretes paraboláját, aki a^ kétkamarás rendszert olyan szekérhez hason­lította, amelybe a lovaikat elől is és hátul is befogják, úgyhogy a lovak kétfelé húzzák a szekeret. Ez a hasonlat sántít, mert hiszen nem moudja meg Franklin azt, hogy tulajdon­képpen miért kell a lovakat egymással ellen­tétesen befogni. Eddig nálunk is a lovak egy jó magyar négyesfogatban álltak, elől volt a képviselőház és utána jött a felsőház. Tehát meg volt adva a képviselőház irányító szerepe, ez azonban most megváltozott. Most tényleg az a helyzet, hogy egymással szembe fogják be a lovakat, és tényleg az lesz az állapot, amií Franklin mondott, hogy a kétkamarás rend­szer nem helyes azért, mert tulajdonképpen kétfelé húzott szekérhez hasonlít. T. Ház! Sokszor esik szó a parlamentariz­mus válságáról. Tagadhatatlan, hogy a parla­mentarizmus a múlt évszázad szüleménye lé­vén, korrekcióra szorul. Átolvastuk, ismerjük a parlamentarizmus válságának irodalmát, is­merjük azokat a panaceákat, amelyeiket ennek a válságnak az orvoslására felhoznak. Én is átolvastam ezeket a könyveket, de nem talál­tam sehol azt, hogy a parlamentarizmus vál­ságát az orvosolja, ha visszatérünk a rendi szellemhez, vagy legalábbis egy rendi szellemű felsőháznak kezébe kell adni a hatalmat. T. Ház! A legtöbb helyen már befejezett dolog az, hogy a politikai egyenlőséget meg kell adni. A legtöbb helyen már ezen túlmen­nek, s a gazdasági és szociális egyenlőséget követelik. Mi pedig egy politikai előjogokkal tele lévő felsőháznak újabb politikai előjogo­kat kívánunk biztosítani. Sokszor volt szó régebben arról, hogy a tit­kos választójognak milyennek kell lennie. Emlékszünk a leglehetetlenebb kívánságokra, amilyen kívánság volt az, hogy a titkos válasz­tójog mellett a képviselőház összetételében le­gyen szerepük az érdekképviseleteknek, azután az elektoros választás és így tovább. Mi tör­ténik most? Azáltal, hogy ide ültetjük magunk közé szavazni a felsőházat, tulajdonképpen ide ültetjük az elektoros rendszert, ide ültetjük az érdekképviseleteket, ide ültetjük az örökletes­ség elvét, szóval mindazt, amitől féltünk eddig, most ezzel a törvényjavaslattal behozzuk ide' a képviselőházba. Áttörjük a képviselőház szer­vezési módját, a tiszta választást átszakítjuk a képviselőház struktúráját, amikor ilyen ve­gyes rendszerre térünk át. Azonban nemcsak ez a veszedelem. A felsőház szellemben homo­génebb, mint a képviselőház, és ez a homogé­nebb felsőház lesz majd igenis az. amely súlyt ad ezeknek az együttszavazásoknak, amikor attól kell majd tartanunk, hogy a felsőház ezzel a homogénebb szellemével egyúttal eldön­tője is lesz mindig a két ház vitájának, még pedig a felsőház eredeti akarata mellett. Azt is felvetették itt, — azt hiszem, Rupert igen t. képviselőtársam vetette fel — hogy kik állanak a felsőház mögött: a felsőház mögött legfeljebb húszezer ember áll. Én ezt az érve­lést nem teszem magamévá. A felsőház mögött igenis tekintélyek állanak, a felsőház mögött igenis értékeik állanak, a felsőház mögött igen­is tradíciók állanak, tehát ez nem helyes állás­pont, de az is egészen kétségtelen és szembe­ötlő mindjárt az első tekintetre, hogy az alsó­házban mégis csak a nemzet egyetemes aka­rata nyilatkozik meg, míg a felsőházban tulaj­donképpen a nemzet parciális akarata, a ré­szeknek pedig nem. lehet több jogot biztosítani, mint amennyi van az egésznek. Ha mi a felső­háznak jogokat adunik, kétségkívül az alsóház­tól, tehát a nemzeti akarat egyetemességétől vesszük el és adjuk oda a részeknek. Maga An­tal István t, képviselőtársam is, aki a legfőbb támogatója ennek a javaslatnak, azt mondotta, hogy a parlamentáris népkép viselet közjogi jogosítványainak valóságos öncsonkítását kö­veti el a felsőház javára. (Rakovszky Tibor: De legalább szépen van mondva!) Ennek a javaslatnak azonban a szociális szempontok is ellene mondanak. A háború után két gondolatkör volt az, amely a nemze­tekben uralkodóvá vált: az egyik a demokrá­cia, a másik pedig a szociális kérdés. A há­ború után létrejött alkotmányokban, — nem­csak a kisantant államok alkotmányaiban, ha­nem sok más alkotmányban is — ez a két szem­pont domborodik ki, és ahogy beiktatják az alkotmányba a népszuverenitás gondolatát, éppenúgy egyúttal a szociális és gazdasági kérdések megoldását is szükségesnek tartják ezek az alkotmányok, még a legkonzervatívabb alkotmány is. Mihelies Vid »A szociális <áilam« című mü­vében olvasunk egy ilyen példát, a jugoszláv alkotmányból: »a közösség érdekében a törvé­nyeknek megfelelően az államnak joga es ko; telessége beavatkozni a polgárok gazdasági

Next

/
Oldalképek
Tartalom