Képviselőházi napló, 1935. XVI. kötet • 1937. november 17. - 1938. február 25.

Ülésnapok - 1935-256

Az országgyűlés képviselőházának 256, egybekapcsolja a felsőházi reformot és egybe fogja kapcsolni a titkos választójog reformját is. Ami mármost az abszolút vétó kérdésének felvetését és tárgyalását illeti, én a magam részéről ezt jogköri kérdésnek tartom. A felsőház jogkörével kapcsolatosan meg kell, állapítani, hogy az 1885 : VII. te. 13. §-a olyan módon intézkedik, hogy a főrendiház jogiköre az, ami volt. Az 1926: XXII. te. második fejezetének azt hiszem 30. §-a olyan módon intézkedik, hogy a felsőház jogköre ugyanaz, mint ami a főrendiházé volt. Igaz, hogy azoknál az ellentéteknél és történelmi előzményeknél fogva. amelyek az akkori vita során elhangzottak, megállapítható, hogy az 1926 : XXII. tc.-nek ez a kijelentése bizonyos mértékben — hogy úgy mondjam — nem abszolút igazságot visszatükröztető kijelentés, amennyiben ez a törvény 31. §-ában azután mindjárt előhozza azokat a tételeket, amelyekkel megdönti a 30. §-nak azt a tételét, amely szerint a felsőháznak ugyanaz a jogköre, mint a főrendiházé volt, mert hiszen méltóztatnak tudni, hogy a 31. § különböző megszorításokat tesz. A kérdés az, hogy a felsőház jogköre szabályozásánál arra az álláspontra helyezkedjünk-e, amelyet az 1926 : XXII. te. foglal magában és amely kétségtelenül a felsőház jogköréneik bizonyos mértékű megcsorbítását tartalmazza, avagy pedig arra az állaspontra, amely a költségvetési jogtól eltekintve, a képviselőházéval teljesen egyenlő jogkört biztosít a felsőházinak; természetesen .abban a keretben, amint alkotmányunkban a felsőház és az alsóház jogköre a gyakorlatban állandóan kialakult. Alá kell húznom ugyanis azt, hogy »a gyakorlatban«, mert hiszen nincs olyan törve-, nyünk, amely a felsőház jogkörét pontosan és határozottan felsorolná. Ez helyes is, mert egyrészt közjogi törvényekben a magyar alkotmány rugalmassága miatt nincs is helye pontos és névleges felsorolásoknak, kazuisztikus meghatározásoknak, másrészt a tényleges gyakorlat és a jogalkotás iránya csak abban domborodott ki, hogy az nyert törvényi megállapí; tást, — akár a szokásjogi fixírozás^ — hogy mi az, ami az országgyűlés alsóházának, a képviselőháznak a jogköréből kizárólag a képviselőházat illeti meg és nem egyszersmind a felsőházat, a főrendiházat is. Utalok még arra, hogy különböző törvényeink a felsőház jogkörére vonatkozólag tartalmaznak rendelkezéseket, nem akarom ezeket itt mind felsorolni, ezek közé tartoznak azok s amelyek az állami számszéki elnök _ választására, azután a vád alá helyezett miniszterek feletti bíráskodásra, a fegyelmi bíráskodásra, a királyi ítélőtábla, a királyi Kúria, a Közigazgatási Bíróság elnökei és tagjai tekintetében adnak speciális hatáskört a felsőháznak. Ezek azonban, ha nagyjelentőségű alkotmányjogi biztosítékok is, kétségtelen, hogy csak egy kazuisztikus megállapítását tartalmazzák a felsőház jogkörének. Ezek előrebocsátása után be kell hogy valljam, hogy azon az állásponton vagyok, amely a ífelsőháznak az abszolút vétójog megadását helyesli. Ez megfelel a magyar alkotmány történeti fejlődósének és meafelel annak az elgondolásnak is, hogy a felsőház mai beállításában kétségtelenül nem lehet olyan szerv, amely a nemzet törekvéseinek a anegakadáTyozója lenne. Természetesen el kell ismerni, hogy az abszolút vétójog elfogadása talán nem tekinthető végleges megoldásnak bizonyos KÉPVISELŐHÁZI NAPLÓ XVI, ütése 1987 november 19-én, pénteken. 91 szempontból. Végleges megoldás ugyan azért, mert a kérdést leveszi a napirendről mindaddig, amíg bármely más formában ríjból napirendre nem kerül, ha azonban ezt a megoldást a nemzet szempontjából veszélyesnek, károsnak minősítjük és felmerülnek a különböző skrupulusok azok részéről, akik azt tartják helyesnek, hogy igenis, valamely abszolút végleges megoldást tegyünk ezen a téren, akkor tulajdonképpen három megoldás között kell választanunk. Az egyik megoldás az, hogy folytatjuk azt a rendszert, amelyet az 1926:XXII. te. 31. Vának 4. bekezdése tartalmaz és amely lényegileg megegyezik a Lakatos-féle javaslattal, amelyről Lakatos képviselőtársunk tegnap beszélt s amely tulajdonképpen bizonyos mértékig, talán hosszú ideig tartó huzavona után is, a felsőház határozatának a félretételével, az alsóház határozatát emeli törvényerőre. A második megoldás a felsőház feloszlatási jogának a megkonstruálása. Tisztában vagyunk azonban ennek a megoldásnak nehézségeivel, sőt merem állítani, közjogi nehézségeivel és talán célszerűtlenségével is. Azt sem szabad elfelednünk, hogy a felsőház feloszlatása után egybegyűlő felsőházban alig várható lényeges eltolódás a felfogásokban, alig várható más összetétel, ez sem mutatkozik tehát helyes megoldásnak. Mi marad tehát hátrál Az a megoldás, amelyet a javaslat tartalmaz, az együttes ülés, hogy helyesén nevezzem, szemben Széchenyi György t. képviselőtársam közös ülés meghatározásával, hiszen a javaslat az együttes ülés fogalmát óhajtja megvalósítani. Azt mondhatjuk tehát, hogy a megoldások között •— bár az én elvi álláspontommal ellentétben is van — talán a javaslat álláspontja a leghelyesebb. Nem osztozom abban a felfogásban, hogv ez az együttes ülésféle megoldás nem volna alkalmas a kompromisszumra, mert hiszen végeredményben igen gyakran — és ezt mutatja a múlt és a történelem — akkor van a legalkalmasabb idő a kompromisszumra, amikor a felek talán a legjobban szembenállanalk egymással, amikor késhegyre megy a küzdelem. Hogy más példát ne említsek, méltóztatnak emlékezni azokra a fontos tárgyalásokra, amelyek Széll Kálmán miniszterelnöksége idejében az osztrák-magyar kiegyezés kérdésében, ha nem csalódom, Körber osztrák miniszter elnökkel folytak (Úgy van! jobbfelől.) és a kérdéses évi december 31-én pont 12 órakor sikerült megegyezni. Miért? Azért, mert 12 óra volt az utolsó pere és mindegyik fél tisztában volt azzal a felelősséggel, amely ráhárul, ha ezt az utolsó percet elmulasztja. Igenis létrejön tehát ós létre fog jönni szerintem a kompromisszum minden egyes esetben, amikor egy ilyen együttes ülés-féle megoldás alapján egy kérdés eldöntésre kerül. Nem tudok osztozni ezzel kapcsolatosan Rassay t. képviselőtársam részéről kifejezésre juttatott abban az álláspontban, amely felveti egyáltalában azt a kérdést, hogy a felsőház tagja és a képviselőház tagja a magyar országgyűlésnek két egyenlő jogú tagja-e. Azt gondo lom, hogy a felsőház is és a képviselőház is meghatározott szabályok alapján működik, megalakulása meghatározott törvényes rendelkezések betartásával történik, ha tehát ezeknek a szabályoknak megfelelően valakit megválasztanak felsőházi tagnak és más valakit képviselőnek, akkor csak az az álláspont lehet hes lyes, amely két egyenjogú félnek minősíti a 14