Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.

Ülésnapok - 1935-238

Az országgyűlés képviselőházának 23 nyugdíjakat ne méltóztass an aik nekik az arcukba vágni. Merném állítani, hogy ugyanez a helyzet, vagy talán szerencsétlenebb »lesz a helyzet, az Oti.nál is. Ügy érzem, hogy azok a nem egészen megfontolt pénzkihelyezések, amelyek az Otá.-nál a inai napig mennek, tíz-húsz esztendő múlva úgy fogják magukat megbosszulni, hogy minden nagyobb pénzösszeomlás nélíkül a rokkantsegélyzői és a magántisztviselői pénztár sorsára juttatják ezt az óriási intézményt. Ennek a legsürgősebb segítsége volna az általam már részletesen előadott, s egyetlen rendezési lehetőség. Nagyon jól méltóztatnak tudni, hogy az Oti.-nak a kontemplált 4 százalék alatt, sőt, messze alatta vannak a tőkéi kihelyezve, a pénzintézetek pedig egyenesen 3'7 százalékot fizetnek (Malasits Géza: A főváros a külföldi hitelezőnek fizet, az Oti.-nak pedig papirost ad!) Ugyanez a ihelyzet a fővárosnak kikölcsönzött pénzeknél is. A Duna királynője és valóban mindnyájunk szemefényének tényleg virulnia kell, de ne az abszolút szegény emberek, a nyomorult munkások rovására, akkor, amikor — aíhogy az előttem szólott képviselőtársam mondotta — a külföldön óriási nyereségeket szerzett. A legantiszoeiálisabb azonban nézetem szerint az, ami a bányanyugbérnél történik. Hányszor kérték ezek a szegény és elszerencsétlenedett nyomorult emberek a nyugdíjkorhatárnak 55—60 évre való leszállítását. Meg is Ígérték itt. Egészen sürgős és szükséges a törvényjavaslat és nem vagyunk képesek ezt az egészen rövid törvényjavaslatot megkapni a kormánytól, jóllehet megígérték, jóllehet ezt az egyik legsürgősebb feladatként jelöltem én is meg. Bizonyos vagyok benne hogy a magánvállalatok nyugdíjpénztárainál is baj fog történni. Rámutattam már a biztosító intézeteknél is, ahol a bajok már bekövetkeztek, pedig csupán azokat az intézkedéseket említettem mes, amelyeknek küzdése a hírlapok hasábjain már állandó napi téma tárgya. Ugyan elekor rá kell mutatnom arra, hogy a vállalati nyugdíjpénztárak vagyonát, is meg kell menteni, konzerválni kell, nem szabad a vállalatok kezelésében hagyni, mert az a kormány roppant könnyelmű gesztusa lehet. Amikor itt 10.915 tagnak évi 23 milliós járadékáról van szó, amely járadék összes vagyona csak 173'6 millió pengő, tehát 11.000 nyugdíjra váró magánalkalmazottnak a vagyona csupán 174 millió pengő, akkor az, aki ezzel a kérdéssel legkevésbbé is foglalkozik, kell, hogy belássa azt, hogy ez ugyancsak a legsürgősebb megoldásra váró feladatoknak egyike. Csak egyet emelek ki. Nem akaróin a vállalatokat bántani, de a Fonci érnek 205 tagja évente 212.000 pengőt fizet és az egész nyugdíjvagyona 517.000 pengő, tehát az évi járadék kétszeres összege ennek a Foncierenek teljes nyugdíjvagyonát képezi. Kérdem, komoly öszszeg ez, szabad ilyet egyáltalán megtűrni'? Azért van nekünk évek óta működő felügyeleti hivatalunk? Azért van, hogy lássa, ami például tavaly a Foncierenél történt, hogy egy esztendőben 9000 pengővel dotálta 205 ember nyugdíjalapját az az intézet, ahol a vezérigazgató ma is 78.000 pengőt kap. Ugyanez az intézet, amely magába olvasztott egy másik megbukott intézetet, annak vezérigazgatóját 240.000 pengővel végkielégítette és most még 24.000 pengő évi nyugdíjat is ad azonfelül. Ezek ülése 1937 június 25-én, pénteken. 71 olyan dolgok, melyek az ember fejébe kergetik a vért. íme, itt vannak a szociális nyugtalanságoknak a melegágyai, íme, itt vannak azok az esetek, amelyek sürgős megoldásra várnak, s amelyek megoldását, ha nem is korábban, de parallel kellett volna benyújtani ezzel a törvényjavaslattal. S akkor még milyen Csáky szalmája is ezek a vagyonok! A köztisztviselők kolcsönére szükség van, elismerem, segíteni kell rajtuk, de az állam ne ezeknek az amúgy is rosszul dotált nyugdíjpénztáraknak a vagyonához nyúljon. Méltóztassék nézni, az államnak 7 millió pengőre van szüksége, akkor a biztosítók nyugdíjpénztára ad 3 milliót, az előbb kifogásolt vállalati nyugdíjpénztár 3,120.000 pengőt és a bankok nyugdíjpénztára — mert ezek a legszegényebbek — 88.000 pengőt ad; 7 millió kell ma olyan tisztviselőknek, akik közül, mint a legutóbbi jelentés megállapítja, 40.000 adósodott el s ezek egyharmada oly mértékig van eladósodva, hogy a legsürgősebb segítségre szorultak, annál is inkább, mert én tudom, hogy ezekből igen sokan az uzsorások karmai között vannak. A 7%-ból is 1'5%-ot veszteségalapra fordítanak, a helyett, hogy azért az 1'5%-ért életbiztosítást kötnének úgy, hogy az özvegyek és gyermekek minden gondtól megszabadulnának abban az esetben, ha netán az a szegény tisztviselő meghal és a családtagok támasz nélkül maradnának. Ezek olyan kérdések, amelyeket valóban meg kellett volna fontolni, mie^tt a javaslattal idejöttek és legalábbis ki kellett volna terjeszkedni arra, hogy milyen sorrendben hozzák a szociális megsegítés egyéb paragrafusait, mert ez tarthatatlan állapot. Arranézve, hogy ez mennyire tarthatatlan állapot, legyen szabad hivatkoznom a légkörre, amely minden körülmények között a munkavállalókat fogja nyomni. Ebben az országban annyifelé ágaznak az érdekek, annyiféle párt, egymás ellen való működés burjánzik, mint még soha. Kiragadok erre nézve egy-két példát. Chorin felsőházi tag úr azt gondolja, hogy a belföldi tőkeképződést megakadályozzák a tőkeelleni támadások. (Malasits Géza: Az alacsony kamat!) Éber t. képviselőtársam világosan rámutatott az alacsony kamat kérdésére. Ki viszi a pénzét takarékba akkor, amikor 6—7%-ot hozaz új ház? (Bornemisza Géza iparügyi miniszter: Nemcsak takarékban van tőkemegtakarítás, máshol is lehet!) Rátérek erre is, miniszter úr. Ahol a legjobb megtakarítás lehetne, a biztosításoknál, ahol a kisemberek életüket és nyugdíjukat biztosíthatnák, ott olyan dolgok fordulnak elő, amelyeket úgy érzem, sem a kereskedelemügyi miniszter úr, sem a pénzügyminiszter úr nem vesz tudomásul. Vagy nem referálnak neki, vagy nem elég lelkiismeretes az, akinek ez feladata volna, hogy az igen t. miniszter urat figyelmeztesse. (Malasits Géza: Rajta ül valaki!) Azt mondja ugyancsak Chorin igen t. felsőházi tag úr, hogy a földbirtok és az ipar ne dobjanak egymásra tűzcsóvát, mert ez átcsaphat a tőke minden pontjára. Ez igaz. Be ki dob rá tűzcsóvát? Először is a tőke dob állandóan csóvát — amint a legutóbbi bizottsági ülésen is meggyőződtünk erről Fellner tképviselőtársunk szájából — a^ mezőgazdaságra. A mezőgazdaság nem kér mást, mint nyomorult keresetének felemelését és ez a párt is soha mást nem sürgetett, mint a hihe-