Képviselőházi napló, 1935. XV. kötet • 1937. június 23. - 1937. november 16.
Ülésnapok - 1935-253
Az országgyűlés képviselőházának 253. fillérrel sem lesz több jövedelme. Azt hiszem, ha ma ezeket a ranghelyesbítéseket nem viszszük keresztül, 10 év múlva keresztülgázol ezen a frontharcostáboron az élet. 10 év mulya már a legfiatalabb is 50 éven túl lesz és ez jó lehet főnöknek, de nem lesz jó arra a munkára, amelyet 20—25 éves fiatalemberekkel kell végeztetni, pedig ha ez a státus és ez az elbánás marad meg, még 10 év múlva is ugyanezekben az állásokban fognak ezek a bajtársaink ülni. Tagadhatatlan, hogy mindent reparálni nem lehet. Azt mondom, amit Victor Hugo mondott: A hősöknek egyetlen ellenségük van és ez magát finácuak nevezi. Ez tény, ellenben ismerjük Mussoliniinak kijelentését is, amelyet 1927-ben tett Eómában: A frontharcosok a kormányzat szempontjából igen becses erők összeségét alkotják. •— Pláne ma, mélyen t. Képviselőház, amikor különböző nagy alkotmányjogi reformok előestélyén állunk, amikor máról holnapra változik a belpolitikai helyzet, azt hiszem, soha sem volt aktuálisabb ez a mondás, mint ma. A nagy brabanti hős, Tilly János, a 30 éves háború hadvezére 1631-bem azt mondta Magdeburgot ostromolván: A katonának valamit adni feell az elviselt veszedelmekért. Mi nem akarunk semmit kapni, mélyen t. Képviselőház, csak sérelmeink orvoslását és jóvátételét. Örömmel állapítom meg azonban, mélyen t. Képviselőház, hogy ennek a törvényjavaslatnak tárgyalásánál a Ház minden részéről annyi megértéssel találkoztunk, hogy nekem ezért a legnagyobb köszönettel kell adóznom frontharcos bajtársaim nevében. Mérnöktársaimnák kéréseit, sajnos, részleteiben nem ismertethetem most, de majd a részletes vitánál leszek bátor rátérni. Végezetül méltóztassék megengedni, hogy ebben az emelkedett hangulatban a hála, a köszönet és az elismerés hangján is szóljak. Teszem ezt bajtársaim nevében, akikkel nyolc éven keresztül küzdöttünk, harcoltunk és propagandát fejtettünk ki azért, hogy ez a törvény végre napvilágot lásson. Köszönjük elsősorban a honvédelmi miniszter úrnak (Éljenzés a jobb- és a baloldalon.) azt a szívből jövő bátor, nyilt, őszinte, becsületes és ikatonás kiállást, amikor azt méltóztatott mondani, hogy »szívem szerint többet szerettem volna hozni«. Egy kemény katona ajkáról hangzottak el ezek a szavak. így, mélyen t. miniszter úr, még senki sem beszélt velünk és méltóztassék elhinni, hogy igen sok törődött és elkeseredett frontharcos szívébe költözött ez után a kijelentés után igen sok remény és^ egy szebb jövő kilátása. A miniszter urat szívébe fogadta ez a tábor, és azt hiszem, ennél szebb jutalmat még egy miniszter sem kapott; és ő ezt meg is érdemli, mert szívét vitte ebbe a javaslatba és mi elsősorban nem is ezt a javaslatot, hanem azt a szívet szavazzuk meg a magunkénak, amely ezt a javaslatot létrehozta és kérjük annak meleg támogatását a jövőben is, éppen az itt elhangzott kérelmek kapcsán. A legnagyobb erkölcsi jutalmat nyújtja nekünk ez a javaslat. Ennél a javaslatnál megszűnt minden pártellentét, a képviselők javarésze megilletődéssel és meghatottsággal szólott a javaslathoz és ha a kritika során el is csúszott egy-két szó,, azt talán a túlfűtött lelkesedés okozta. Ismét egy volt ez a Ház és egy volt ez az ország a frontharcosok erényeinek megbecsülésében. Uraim, mélyen t. Képviselőház, önök és ülése 1937 november 16-án, kedden. 445 minden felszólaló az elfeledettség homályából magasra emeltek minket, frontharcosokat! és én, mint a frontharcosok egyik szerény tagja, ezért a felemelő, nagy gesztusért, az önök fenkölt gondolkozásáért rnély tisztelettel hajlok meg a Ház nagy nyilvánossága előtt. Kösztönet'tel és hálával adózunk minden kritika dacára is — én legalább azt teszem — a frontharcos szövetség vezetőségével szemben, amely százezer embert hozott össze egy táborba, és azt hiszem, ennek a százezer embernek egy taktusra járó szíve és lába és ezek dübörgése igenis túl fogja dübörögni minden néven nevezendő kiosinyességen. Beszédem végére érkeztem. Két 'mondatot szeretnék még mondani. Elnök: A képviselő úrnak a házszabályok értelmében módja van meghosszabbítást kérni. Talán méltóztassék ilyen irányú kérelmet előterjeszteni. ' vitéz Martsekényi Imre: Tisztelettel kérek két perc meghosszabbítást. Elnök: Méltóztatnak a kért hosszabbítást megadni? (Igen!) A Ház a hosszabbítást megadta. vitéz Martsekényi Imre: Annakidején a nagy német frontharcos táborozás idején, még a hitleri uralom előtt, több mint egy félmillió frontharcos gyűlt egybe egy nagy német (síkságon. Kemény, harcedzett, marcona katonák és azután egy magas parancsnoki emelvényen felállott egy félkarú tartalékos százados, a parancsnokuk és vezetőjük, és minden néven nevezendő ünnepi beszéd helyett ezt mondotta az ott felsorakozott frontharcosoknak: az, aki a gépfegyvereseknél szolgált, tudja, hogy ha a célt megjelölöm és azt felismerte, akkor azzal kell válaszolni, hogy: felismertem — »erkannt«. Es .megmaradt karjával az idegen megszállott terület* felé mutatva ezt kérdezte az egybegyűltektől: erkannt? Erre, több mint félmillió kemény inémet frontharcos csontokig és velőkig hasító erős ordítása válaszolta, hogy: »erkannt« — és egész Németország megértette ezt. Ha most itt közelebbi cél megjelölése nélkül a honvédelmi miniszter úr felállana és karjával a Kárpátok és az Alduna felé mutatva azt kérdezné, vájjon értjük-e, hogy miért kell a katonai erények istápolására áldozatot hoznunk, és értjük-e, miért kell ez a frontharcos javaslat, akkor nem nyolc, hanem tizenkét millió magyar ember szívében dobbanna rá az iszonyatos válasz, hogy: igen! — és én ezért szavazom meg ezt a javaslatot. (Élénk éljenzés és taps a jobboldalon és a középen. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Szólásra következik Reisinger Ferenc képviselő úr. Reisinger Ferenc: T. Képviselőház! Martsekényi előttem szólott képvselŐ úr volt szíves naegállapítani, hogy ez a Képviselőház ezt a javaslatot meglehetős egyetértésben tárgyalta és a Képviselőház összessége úgy foglalkozott ezzel a javaslattal, mint ahogyan megérdemlik azok, akiknek az ügyéről szó van. Talán nem szó szerint adtam vissza a képviselő úr mondását, de lényegében ezt jelentette a képviselő úr megállapítása. Én a magam részéről azt mondom, hogy ez körülbelül az én megállapításom szerint is igaz mindaddig, amíg a képviselő úr egyik-másik olyan kitételéhez nem érkeztünk, (Propper Sándor: Ugy van! Ö zavarta meg a harmóniát!), amely ezt a harmóniát, ezt az egyet-